Van-e túlvilági élet?

…aki a túlvilágot el akarja képzelni, annak előbb ezt a világot kell alaposan szemügyre vennie. Szembe kell néznie előbb ennek a világnak valóságával úgy, ahogy az eszméletében tükröződik. És ekkor csodálkozva kell, hogy felfedezzen, tulajdon lelkében, egy összeegyeztethetetlen, éles és határozott kettősséget. Ez a kettősség abban áll, hogy a tapasztalt világot összefüggő és érthető valóságnak akarom érezni, kényszerűen, függetlenül a valóságtól, belső ösztön sugallatára- ám ezt az érthetőséget és összefüggést, akárhogy igyekszem, sehogy sem tudom megtalálni, illetve tapasztalataimból levonni. Hogy csak egyet mondjak: a végtelenség kényszergondolata, az a tény, hogy az egészet nem tudom felfogni, mindent összezavar, és valószínűtlenné tesz- hiszen, ha valaminek egésze, mint valami képtelen és logikátlan és érthetetlen dolog szerepel képzeteim közt, akkor ennek az egésznek egy részét, magamat, s az általam ismert világot sem tarthatom véglegesen érthető és logikus és létező valóságnak. Viszont az ösztön és akarat, hogy annak tartsam, megvan bennem. Mi mást jelenthetne ez, mint hogy az ellentmondás nem odakint van, hanem bennem, illetve lelkem állapotában. A valóság azért ködös, mert lelkemben köd van.

 Van-e túlvilág?- ez a kérdés helyesen így hangzik: mi lenne, ha nem volna köd a lelkemben, ha hirtelen minden eszembe jutna, ami volt és van, ha a szó abszolút értelmében felébrednék - hol találnám magam? Valahol máshol, mint ahol vagyok. De amellett nem veszteném el ezt a világot se, csak minden kiderülne - nem mozdulnék el a helyemből, és mégis másutt volnék. A túlvilág eszerint, ha van, csak úgy képzelhető el, hogy mindig van- volt, mielőtt éltem, van, mikor élek, és lesz, mikor meghaltam. A halál utáni túlvilág- ennek semmi értelme. Ha van túlvilág, akkor már most, itteni életemben is benne kell, hogy legyek ebben a túlvilágban, csak nem tudok róla, illetve nem érzékelem jelenlegi, életnek nevezett lelkiállapotomban. A túlvilág tehát nem más, mint egy ismeretlen, az ismertnél végtelenszer tágabb és átfogóbb állapota ugyanannak a léleknek, aminek egy része jelenleg az életnek nevezett képzetek és érzések összességét tartalmazza. Ez azt jelenti, hogy tulajdonképpen, hogy úgy mondjam, két részből áll a lelkünk- az egyik, az abszolút, ami állandóan a túlvilágban van- s a másik, amit innen ismerünk, az életünkből, előbbinek függvénye, relatív valami, mint az álom- lélek, melynek minden élménye az éber szellem állapotától függ. A félreértések onnan származtak, hogy a túlvilági élet kérdését összetévesztették a halhatatlanság kérdésével: az idővel hozták összefüggésbe, holott a túlvilágnak, ahogy nincs köze a térhez, az időhöz sincs köze. A másik lényeges dolog, amivel tisztában kell lennünk, hogy a túlvilág az ember személyes ügye. A túlvilág egzakt fogalmának félreértése volt, hogy mindig az istenség fogalmával azonosították. Isten itt is van és a túlvilágon is- de isten fogalma metafizikum- márpedig, mint az előbbiekből kiderült, a túlvilág számunkra nem metafizikai, hanem lélektani kérdés lehet csak, itt, ebben az életünkben. Fogalmát tulajdon lelkünkből építhetjük csak ki: önmagunkat kell vizsgálni, ha létezésének lehetőségét vitatjuk. Lelkünket kell figyelni- óvatosan, szerényen, áhítatos csendben, s ekkor, ha jól figyelünk, valami nagy, elnyomhatatlan nyugtalanság állandó, halk dörömbölését fogjuk meghallani lelkünk mélyén. Állandó feszültséget, nyugtalanságot, kielégületlenséget. Sokféleképpen próbálta elnevezni az értelem: életösztönnek hívják leginkább. De ami nyugtalan, az azért nyugtalan, mert nem jól érzi magát. Az életet, valóban, rossznak érezzük, mihelyt a halálra gondolunk. S a halált rossznak, ha az életet szeretjük. Íme, két rossz dolog. Az élet rossz a halál miatt s a halál rossz az élet miatt.

 Márpedig rossz érzés nem volna lehetséges valami jónak a létezése nélkül- a rossz negatívum, hiányérzése valaminek, ami jó. Önmagában elképzelhetetlen. Ha tehát az élet és halál rossz dolog, egymás miatt- kell, hogy legyen egy harmadik állapot, amihez ezt a kettőt viszonyítjuk. Íme, a legmesszebbmenő pontosság, amivel a túlvilág fogalmát meghatározhatjuk. Hogy mármost ez a túlvilág, ez a harmadik állapot, milyen természetű- erre csak a ráébredés után felelhetünk majd. Annyi valószínű, s éppen a lélek természetéből következik, hogy mindannak az ellentéte, amit rossznak nevezünk. A túlvilágot a vágy teremti meg, ugyanaz a vágy, mely az érvényesülése elé gördülő akadályokat érzi szenvedésnek, fájdalomnak, halálnak, élet és halál börtönének. A túlvilág szabadságot jelent, minden vágy korlátlan beteljesedését. S mivel a vágy személyes dolog és egyéni, a túlvilág nem is lehet más, mint egyetlen lélek mennyországa, kozmosz, amiben minden úgy történik, mint ahogy ez a lélek szeretné, már itt, ez áloméletben- kozmosz, aminek ez az egyetlen lélek, mely eddig csak szemlélte és szenvedte a világot, azontúl saját képére teremtő és alkotó istene lesz. Valószínű, hogy a túlvilág tulajdonképpen nem is más, mint ráeszmélés arra, hogy a világot mi magunk teremtjük, olyannak, amilyennek a boldogság vágya mutatja nekünk. (Nyugat 1928) 

Karinthy Frigyes: "Van-e túlvilági élet?" in "Címszavak a Nagy Enciklopédiához", Szépirodalmi könyvkiadó, Budapest, 1980