Tolsztoj kettős élete

vagy az emberben, vagy az Istenben hisz

Tolsztoj nem író akart lenni, hanem próféta: nem azt művelte, amire született, így lett munkássága ellentmondásos. Ha "csak" író lett volna, nem keresett volna élete végéig, nem lett volna állandó bűntudata- állítják az irodalomtörténészek.

"Vallásalapítóként" magát képzelte Isten pozíciójába, magában kereste az Istent, Isten bátyjának nevezte magát. Elvetett minden tekintélyt, megkövetelte, hogy neki higgyenek. Istenről alkotott képe: "Szellem, Szeretet, a legfőbb Alapelv". Mindig máshogy definiálta Istent, nem tudni hitt-e benne.

Elutasította a csodákat, de Krisztus istenségét is. Kidolgozott egy saját evangéliumot, amelyet megtisztított mindentől, ami természetfeletti. Nem foglalkoztatta Krisztus személye, mert élete tele van szépséggel, ami nála ördögi fogalom. Szerinte Krisztust Istennek tartani a legnagyobb istenkáromlás. Az egyedüli tekintély a hitbéli kérdésekben az ember, és nem az Isten. Ez vezette el őt egy új, személyes vallás megalkotásához. Mindent az ész közös nevezőjére akart hozni, ez nem sikerülhetett.

A bibliai antropológia ismerete nélkül nem tudta megválaszolni a lélek, a halál, a feltámadás, a szabad választás kérdéskörét. A vallást az egyéni önmegtagadáson alapuló egyszerű, de sivár etikává változtatta.

Életvitele nem igazolta gondolatait. Családjában akarta elkezdeni a világ megváltoztatását, szeretetről prédikált, de eközben terrorizálta környezetét erkölcsi elvárásaival. Szellemi erőszakossággal akart egy erőszakmentes világot létrehozni. Művészi nagysága emberi gyengeséggel párosult. Miközben lelkében mérhetetlen nagyságot érzett, az oroszok nagy része nem szerette gőgje miatt, a lapok állandóan gúnyolták, a kormány megtűrte. Nem tudott bensőséges kapcsolatot teremteni másokkal, felsőbbrendűen ítélkezett felettük.

Kettős élete volt: pózzal, szavakkal pótolta azt, amit tettekkel kellett volna bizonyítania. Ha a kereszténység csak életstílus, amit némi önfegyelem árán felölt magára az ember, az nem igazi kereszténység. Az egyén minden törekvése, hogy természetét önerőből átalakítsa, biztos kudarcot jelent.

Tolsztoj keresése mégsem volt reménytelen, hiszen őszintén akart üdvözülni, és ha hiányérzet már van az emberben, akkor ott már Krisztus munkálkodik. Személyisége a törvény alatt lévő ember állapotához hasonlítható (Rm. 3.19.). Ismerte ugyan a törvényt, de jelleme nem volt ezzel összhangban. Csak külső, elméleti ismeretig jutott, nem engedte, hogy a Szentlélek bevilágítson lelkébe. Vallásossága látszat, önámítás volt.

Hit általi megigazulás Isten nélkül nem lehetséges. A Szentlélek formálja az embert Krisztus hasonlatosságára. Ha enged ennek a munkának az ember, akkor a kegyelem uralkodik el rajta, ha a kísértőnek enged, akkor elűzi a Lelket. Az életszentség elnyerése egy élet munkája, időnkénti erőfeszítések ehhez nem elegendőek. Nem elég a lélek készsége, folyamatos felső segítségre van szükség.

Prófétai hivatását Tolsztoj nem tudta betölteni. Az ember nem tudja átadni azt, amivel maga sem rendelkezik. Személyes Megváltóba vetett hit nélkül nincs áldásos benyomásunk. Ha Krisztus él a szívben, azt lehetetlen eltitkolni.

Milyen viszonya volt Tolsztojnak a Bibliához?

Ha tanítónak tekintjük, akkor olyan valakiről van szó, aki azt vallja, hogy a Bibliának pozitív szerepe van a fiatalok fejlődésében, hogy Istenhez közeli, erkölcsös életet éljenek.

Moralistaként bizakodva tekintett az emberre, hitt abban, hogy megismeri az örök Szellemet, de azt is tudta, senki nem érheti el a tökéletességet. Tolsztoj nem tudott ott szeretni, ahol a szeretettel ellentétes viszonyok uralkodtak, és ettől nagyon szenvedett.

A bennünket körülvevő világban a legmagasabb rendű létező az ember, nála is magasabb rendű, felette álló értéket-mértéket megtestesítő lény csakis Isten lehet. Az embernek nincs több választása az értékrend meghatározásánál, vagy az emberben, vagy az Istenben hisz.

Tolsztoj elutasította a Biblia krisztusi alapgondolatát: Én vagyok az út, az igazság, és az élet."(Jn.14.16.)