Tolsztoj - "Gyónás"

életfilozófiai hitvallás

Az irodalomtörténészek egy része szerint Tolsztoj legfontosabb műve a "Gyónás" (1879-81), hiszen ez művészi, és világnézeti válságának dokumentuma. A mű életfilozófiai hitvallás, monológban elbeszélve. Az író addigi életútját áttekintve számol be lelki fejlődéséről.

Az első részben ifjúkoráról számolt be az író. 18 éves koráig követte a pravoszláv hitet, de sosem hitt igazán: az iránt volt bizalommal, amit a felnőttek is vallottak. Aztán elfordult a vallástól, mert nem vett részt komolyan az életében, és voltak a hittel ellentétes élettapasztalatai is. Amiben akkoriban hinni tudott az erkölcsi tökéletesedés eszméje volt. Az emberek előtt akart különb lenni másoknál. Az ebbe az eszmébe vetett hitét egy nyilvános párizsi kivégzés (ez nem magyarázható a fejlődés elméletével), valamint bátyja halála (nem értette miért élt, miért halt meg) rendítette meg.

Felnőttként 10 évig élt bűnös szenvedélyektől kísért életet. Írói munkásságával próbált ebből az állapotból kitörni. Ez a tevékenysége is csak hiúságát, büszkeségét táplálta, nem pedig a remélt lelki fejlődését. Zsákutcába jutva, menedékként a házasságot, a családi boldogságot látta. 15 évig ebben találta meg a boldogságát, de ez sem adott lelki nyugalmat.

Lázas keresés következett, segítséget remélt a tudománytól, filozófiától is, de ez sem adott választ az élet mikéntjére. Arra jutott minden hiábavalóság, az öngyilkosság gondolata foglalkoztatta.

Végül a körülötte élő emberek példája segített. Rájött, az élet értelmét nem az értelemben, hanem a hitben kell keresnie. Míg a bölcsek kételkednek az élet értelmén, addig az emberek milliói nem. Ha az ember él, okvetlenül hisz, ha nem hinné, hogy valamiért élnie kell, akkor nem élne. Végkövetkeztetése: hit nélkül nem lehet élni.

Kész volt elfogadni bármilyen hitet, de azt látta, hogy az előkelő hívők élete éles ellentétben áll hitükkel. Ekkor közeledni kezdett a szegény, egyszerű, tanulatlan emberek közül való hívőkhöz. Náluk igazi hitet látott. A nép felfogása az élet értelméről a következő volt: minden ember Isten akaratából jön a világra, az ember feladata az életben, hogy megmentse lelkét, ehhez pedig Istennek tetsző életet kell élni. Le kell mondani az élet minden öröméről, dolgozni kell, békével tűrni, és irgalmasnak lenni. Tolsztoj rádöbbent, eddig parazitaként élt, az ember akkor lehet boldog, ha másokért él.

Tolsztoj tehát két különböző úton kereste a kiutat élete kilátástalanságából:

• Ifjúkorában lelki állapotának megjavítását a tökéletesedéstől várta. Meggyőződése szerint ez az ember igazi rendeltetése. Ezzel képes lemondani egoista kívánságairól, és a szeretetet kifejleszteni magában. A tökéletesedés állandó, az idők végezetéig tartó folyamat, és könnyű feladat.

Az öntökéletesítés eszköze lehet a vallás, a cél közelebb jutni Istenhez, mint erkölcsi eszményképhez. Minden emberben benne él az Isten, aki a tökéletesség elérésére sarkallja. A világ így juthat el a tökéletesség állapotára. Orosz vallásbölcseleti fogalom az "Istenemberség". Az ember feladata az, hogy megváltozzon, tökéletesedjen, megistenüljön. Ezzel lehetne Oroszországot rendbe hozni. Tolsztoj regényhősei birtokában vannak az önelemzés képességének, értékelik tetteiket, tudnak választani jó és rossz között. Ezek az alakok önmagukat teremtik meg az erkölcsi tökéletesedés útján. Az író felfogását az öntökéletesítésről nevezzük tolsztojizmusnak. Vele szemben a keresztény etika azt hirdeti: valódi tökéletesség az emberi életben nem lehetséges csak az örök életben.

• Életének érettebb szakaszában, az előző út kudarca miatt jutott el a hitig, ami ellen korábban erősen tiltakozott. Először az egyházban hitt, már nem találta feleslegesnek a misét, a böjtöt, a szentségeket. Az egyházat olyan hívők összességének látta, akiket a szeretet egyesít, akiké az igaz tudás. Ezt a bizalmat azonban lerombolta az egyház más felekezetekhez, és a szakadárokhoz fűződő viszonya. Ő a hitet, az éltető erőt kereste, az egyház pedig csak bizonyos kötelezettségeket teljesített az emberek előtt. Ostorozni kezdte az egyház képmutatását, mert tanai eltérnek az eredeti erkölcsi tanításoktól. Az egyház fő bűne az, hogy részt vesz az erőszakra, elnyomásra épülő társadalmi rendszerben, a vallást a fennálló társadalmi rossz igazolására használja fel. Végleges elfordulása a háborúhoz, és a kivégzésekhez köthető egyházi viszonyulás miatt következett be. Megdöbbent: a "ne ölj" parancsa szemben áll a fegyverek megáldásával. A katolikus egyházat szintén történelmi bűnök terhelik, ezért új vallásra van szükség. Meg kell tisztítani a kereszténységet terhelő, kínos elemektől, újra fel kell fedezni Krisztus tanításait.

Tolsztojt felforgató nézetei miatt a pravoszláv egyház 1901-ben kiközösítette. A Szent Szinódus ezt azzal indokolta, hogy művei Krisztus- és egyházellenesek, megtagadta az élő Istent. Hamis prófétának, orosz Júdásnak kiáltották ki.

Tolsztoj megkülönböztetett figyelemmel kísérte a különböző szekták tevékenységét. Ezek magukat "igazlelkű keresztényeknek" mondták. Ilyen volt a molokánok és a duhoborok szektája. Elutasították a papságot, a szertartásokat, vezetőik közül többen Krisztusnak nevezték magukat. Tolsztoj anyagi támogatást nyújtott nekik, valószínűleg egyházellenességük, és nem eszmei azonosságuk miatt. Meg is vádolta őket azzal, hogy "folyton a Bibliát szajkózzák".

Tolsztoj elhagyva az egyházat a ceremóniáktól mentes, népi vallásossághoz menekült. Ez csak néhány, igaz lényeges ponton (mások szolgálata, alázatosság, szegénység erénye) követte a biblikus utat. Nem vallást keresett, hanem erkölcsöt. Megváltásról, szabadulásról nincs szó. A hit Tolsztojnál elég tág fogalom, nem csak az Istenben való hitet jelentette. Lehet hinni a jóban, az igazságban, a szeretetben, és önmagunkban is.

Kritikusai szerint művében az író nem Istennek, hanem az embereknek gyónt, és nem istenkeresésről, hanem hitvesztésről tanúskodik írása. Szerintük Tolsztoj hitetlenül hitt Istenben.