Tolsztoj a történelemről

"Háború és béke" történelemszemlélete

Tolsztoj legismertebb regénye a "Háború és béke" 1864-70 között íródott, a Napóleon felett aratott győzelem 50. évfordulójához kapcsolódva. Az író felkutatta a korabeli dokumentumokat, a hadtörténeti műveket, a szemtanúk visszaemlékezéseit, terepszemlét is tartott a borogyinói csatatéren. 

Mégsem igazi történelmi regényt írt, hanem történelmi eseményekbe ágyazott erkölcsrajzot. Jobban érdekelte az egyén boldogsága, és hitre jutása, mint a történelmi események: "Az emberi lélek története, még a legjelentéktelenebb is, alighanem érdekesebb és hasznosabb, mint egy egész nemzet története"- írta egykor Lermontov is.

Történetfilozófiai fejtegetései révén megismerhetjük világképét is, természetszerűleg ez a regénye a legalkalmasabb erre.

Tolsztoj kora – a korábbiakhoz hasonlóan- a történelmet illetően a következő kérdéseket vetette fel: vajon a világtörténelem az egyes emberek akaratának összegzése-e, vagy véletlenek sora? Ki ill. milyen törvényszerűségek állnak az események hátterében? Szabadság vagy szükségszerűség érvényesül a történelemben?

Tolsztoj szerint a régi történetírásban egy istenség rendelte alá a népeket egy kiválasztott ember akaratának, és az istenség irányította a választott ember akaratát. Az istenség beavatkozásában hittek.

Az új történetírás a felvilágosodás korát követően az istenség által irányított vezetők helyére hősöket állított. Őket már más erők mozgatták: eszmék, ill. a hatalom.

Tolsztoj úgy látja, csakis az istenség határozhatja meg az emberiség mozgásának irányát. Tőle származik a nép hatalma, amit a vezetőre ruházhat. ("láthatatlan kéz vezet") Ezzel a felfogással a régi (keresztény) történetírás hagyományaihoz tér vissza, miszerint az ember Isten szándékát váltja valóra, ő csak a megfelelő eszköz az előre megírt forgatókönyv végrehajtására.

Az író azért fogadja el az istenség létezését, mert nélküle káosz lenne az emberek világában, gazda nélkül elveszne az ember.

Az istenségről kialakított képe bizonytalanságot mutat. Az igazi Isten azért Isten, mert felfoghatatlan. "Nehéz megismerni őt, csupán a magunk gyengesége, és az ő nagysága jelének tekintjük azt, hogy fel nem érjük." Leginkább a természeten keresztül juthatunk közel hozzá" már korábbi írásaiban is felbukkan panteista világnézete. "Itt van az Isten, itt van mindenütt".

Isten határtalan, rajta kívül semmi sem létezik, ezért nem lehet személy. Nem a Biblia, hanem a filozófia értelmezését vallja. A természet szemlélése vezet el a Széphez, a Szép a Jóhoz, a Jó Istenhez. A felvilágosodás, és leginkább Rousseau hatását látjuk ebben: szerinte létezik egy jutalmazó és büntető Legfőbb Lény. Az írónak annyiban van igaza, hogy az isteni törvények a természet világán keresztül megismerhetőek.

Az író gondolatmenete szerint az isteni gondviselés útján járó ember nem szabad. A szabadság és szükségszerűség problémája szerinte mindeddig megoldatlan maradt. Tolsztoj korát a legújabb filozófiai és tudományos nézetek nyomán a szükségszerűség túlhangsúlyozása jellemezte. Az ember szabadságán a vallás őrködött.

Tolsztoj szerint mind a teljes szabadság, mind a teljes szükségszerűség egyaránt elképzelhetetlen. Szabadság nélkül az ember halott, viszont, "ha minden egyes ember akarata szabad volna…. akkor a történelem az összefüggéstelen véletlenek sorozata volna." Ezért az ember szerinte az emberiség közös életével kapcsolatban törvénytől (Istentől) függő lény, míg ezen kívül szabad. Az embernek van egy személyes élete, amelyet tudatosan magának él, és van a társas élet, amikor tudattalanul az emberiség történelmi céljainak él. A történelem nem más, mint az emberiség tudattalan, társas élete. Az emberi szabadság akkor érvényesülhet, ha teljesen egybe esik az isteni akarattal.

Ezzel szemben a Biblia álláspontja világos: az ember nem programozott, hanem felelős lény, aki meg is tudja változtatni a történelem folyását. Az, hogy döntése beleillik-e az isteni megváltási tervbe, az már más kérdés. Isten nem akadályozza meg a szabad emberi választást, az emberi akaratok ellenére is beteljesíti tervét.

Tolsztoj regényében minél magasabb rangú az ember, annál szembetűnőbb cselekedeteinek eleve elrendelt, kikerülhetetlen volta. A felsőbb erők az emberek vezetőit erősítik, így teszik őket alkalmassá feladatuk elvégzésére.

A regény történelmi szereplői különböző mértékben értették meg történelmi szerepüket.

Napóleon öregedő, öntelt, szándékoltan ellenszenves alak. Nincs benne semmi érzés, élvezettel szemléli a csatatéren a hullákat, sebesülteket. Ő a magabízó nyugati szellem képviselője, aki a világ folyását magához akarja igazítani. Túlértékelte saját tehetségét, történelmi szerepét. Az emberiség boldogításának igényével lépett fel, de ezt önös érdekből, a hatalom megtartása érdekében tette. Antikrisztusi figurának ábrázolja az író. A Gondviselés a népek hóhérának tette meg őt. Nem csak személyével, hanem egyúttal azzal a nyugati történetszemlélettel is leszámol Tolsztoj, amely a nagy egyének szerepét hangsúlyozza.

A másik póluson az orosz hadvezér Kutuzov áll. Ő hagyja, hogy sodorják az események, nem áll tőle távol a fatalizmus. Hiányzik belőle minden kezdeményezés, "minden úgy lesz, ahogy lennie kell". Megértette a Gondviselés akaratát, a saját akaratáról lemondott: "tudja, van valami, ami erősebb az ő akaratánál". Tolsztoj értékítélete szerint magasabban áll Napóleonnál, nem tartja magát lángésznek, nem pózol a történészek előtt. Az egyetlen, "orosz" utat járta, amellyel felvehette a harcot Napóleonnal.

Sándor cárt sugárzó angyalnak ábrázolja az író, alakjában egy önfeladó életutat látunk, amely kész alávetni magát a Gondviselés akaratának. Csak így tudta a nyugati népek keletre áramlását visszaverni: igazságérzet, erkölcsi nagyság, szerénység jellemzik.

A regény történelmi alakjai nem szabadok, tetteik determináltak. A keresztény történetírás hagyományaira emlékeztetve az ember csak az isteni akarat puszta eszköze.

Az íróban felmerült a kérdés, hogyan kerülhetett sor háborúra az Isten által felügyelt világban.

A kortársak 1812- ben jellemhibákkal magyarázták: uralomvágy, baklövések, sérelmek a fő okok.

Tolsztoj már úgy gondolta, hogy a háború ellentétes az ember természetével. Az emberi nem kiszolgáltatott, a világméretű eseményeket felsőbb erők határozzák meg. Nem ismeri a biblikus felfogást, miszerint az emberi természetet a bűn tartja foglyul.

A pravoszláv egyház felfogása szerint minden háború a jó és rossz küzdelmének színtere. Tolsztoj is ezt vallja, az orosz háborús fél bemutatása egyértelműen pozitív. Győzelme mutatja meg a többi népnek, hogy az orosz, Isten népe. Az író az Istenhez hű Oroszországot a törvényszegő ellenséggel állítja szembe. A nyugati típusú önző életet, a keleti életúttal, az emberek szolgálatával. A győzelem ezért az orosz erkölcsiség diadala a nyugati felett.

A történelem célját, lezárulását fontos kérdésnek tartotta az író. Bűntől átitatott világunkból van kiút, mégpedig Isten országának keresése. A történelem célja az ezeréves birodalom megteremtése a Földön, az emberi szeretet által. Az emberi történelem a világtestvériséggel zárul, amihez fokozatosan felnő az emberiség. Tolsztoj itt bibliai fogalmat használ, de nem biblikus tartalommal. Az Írás szerint Jézus második eljövetele hozza el a Messiás birodalmát, ez előtt nincs üdvösség a Földön.