Távol - Nyugatból – Vadnyugat

Az észak- amerikai indián szimbóluma a sasorrú, büszke, tollkoronás síksági lovas. A Nagy-síkság számos indián törzs hazája. A síksági életforma és kultúra azonban a legfiatalabb Amerikában: a 18. században alakult ki, és a 19. század utolsó negyedében ért véget. A Nagy-síkság a kanadai Saskatchewan folyótól a Mexikói –öbölig, a Mississippitől nyugatra, a Sziklás-hegységig nyúlik. Keleti felét a hosszú fű borítja, ez a termékenyebb, földművelésre alkalmasabb, nyugati fele a rövid fű síksága. Az ember nem lakta óriási területen végtelen bölénycsordák legeltek. Csak a síkság peremén tűntek fel az indiánok Kr.e. 800 körül. Többé-kevésbé letelepült törzsek, földművelők. A folyóvölgyekben kukoricát, babot, tököt termelnek. Vadászaik portyákra indulnak a Nagy-síkságra: bölényre vadásznak. A síksági törzsek egy része, mint a chyenne, a Mississippi völgyéből érkezik. Észak felől nyomulnak déli irányba a blackfoot törzsek (fekete mokasszinjukról kapták a nevüket), köztük a siksika. Az ojibwa indiánok cserekereskedelem révén korán jutnak lőfegyverhez, s fölényre téve szert, az északkeleti erdővidékről nyugatra szorítják a dakotákat. Tőlük ered a sziú elnevezés, a nadowsioux, kis kígyót, vagy ellenséget jelentő szóból. A Nagy-síkság déli részén a chomanchok, a kiowák, és az apacsok vetik meg a lábukat. Nyugatról a Nagy-medence és a fennsík felől a cayuse, a shoshone és a nez percé indiánok érkeznek.

A különböző nyelvű és hagyományú törzsek a 18. században birtokba veszik a Nagy-síkságot, és kialakítják a lovas bölényvadász életformát. A bölény nem csupán táplálékát adta a síksági indiánnak. Bőréből készül a ruha, a sátor, a mokasszin, a pajzs. Csontjából mindenféle eszköz, szerszám, az ín fonalként szolgál. A kisebb bőrdarabokból kucsmaszerű sapkát készítenek. A törzsi jelekkel és szimbolikus ábrákkal díszített, színes tollakkal ékesített kerek bőrpajzs biztos védelmet nyújt az ellenséges nyilak ellen, és mintegy címere is a harcosnak. A jellegzetes fejdísz a tollkorona, a 19. században alakul ki. A fejdísz a szentként tisztelt aranysas hímjének farktollából készül, egy-egy tollkorona elkészítéséhez az indián harcosnak öt-hat aranysast kellett puszta kézzel megölnie. A tollkorona minden egyes tolla valamely bátor tett szimbóluma, szimbolizálja viselője, és a törzs eseményeit is. A bölény az indián mitikus állata, vadászatát szigorú törvények szabályozzák. A bölényvadászat éppoly fontos esemény, mint a hadi portya, és lehetőséget ad a fiatal harcosnak bátorsága és ügyessége bizonyítására. A vadászatot mindig mély értelmű szertartás, a bölénytánc előzi meg. A ritka fehér bölény elejtését tiltja a törvény.

A síksági indián jellegzetes lakóhelye a kúp alakú sátor, a tipi. Nagysága törzsenként változik, konstrukciója hasonló. Mintegy húsz felállított póznára kerül rá a bölénybőr sátorlap, melyet gyakran díszítenek festéssel. Nagy családi tipi elkészítéséhez 16-20 bölény bőre szükséges. Szigorú teleken bölénybőr szolgál takaróul. A bőr kikészítése a nők feladata. A tipiben a középen égő tűz körül szigorú ültetési rend alakult ki, meghatározott a helye a családfőnek, a férfiaknak, nőknek, gyerekeknek, vendégeknek. A síksági indián ragaszkodik a nomád életformához, ellenáll mindenféle letelepítési kísérletnek. A Nagy-síkságot nem vehetné birtokba az indián ló nélkül.

A vándorló bölénycsordát a gyalogos vadász nehezen követheti, a letelepült, földműves indián meglepően gyorsan lett lovas nomáddá. Az európaiak érkezése előtt az indiánok nem ismerték a lovat, a mamuttal együtt az ősló is kipusztult Amerikában. Az első lovakat a spanyolok hozták az Újvilágba, és gondosan ügyelnek arra, hogy ne jussanak az indiánok kezére. Igyekezetük hiábavaló, az 1680-as publolázadást követően elvadult musztángok nyargalásznak a síkság déli részén. A navahók és az apacsok domesztikálják először a lovat, és nagyszerű lovasokká válnak. A lótartás délről terjed észak felé. Az indián gyerek csaknem egy időben tanul meg lovagolni és járni. Az indiánok néhány törzse híres lótenyésztő és lókereskedő. Málhásállatként a ló veszi át a kutya szerepét. Teljesen átalakul a hadviselés. A síksági indián páratlanul fürge, könnyű lovas, a lovas hadviselés mestere, biztosan használja íját, és lőfegyverét. Törzsszövetségek alakulnak a vadászterületek védelmére, a törzsi vetélkedések a sápadtarcúak kezére játszanak. A síksági törzsek között a legtekintélyesebb a sziú (dakota).

A Nagy-síkság elleni roham már az amerikai- mexikói háborúval megkezdődik, amikor az Egyesült Államok elfoglalja Texast, Új-Mexikót, Arizonát, és Kaliforniát. Aranylelőhelyek, gazdátlan földek, és a mérhetetlen bölénycsordák csábítják a sápadtarcúakat. Elindulnak a szekérkaravánok a több ezer kilométeres ösvényeken. Deszkavárosok létesülnek ezek mentén, itt nyüzsögnek a gyors meggazdagodást remélő szerencsevadászok, szökött börtöntöltelékek, bérgyilkosok, ingyenélő prédikátorok, hamiskártyások. A szalonokban folyik a whisky, rikácsol a zene, könnyűvérű lányok riszálják magukat. Kialakul a vadnyugati típus, aki súlyos öklével tesz igazságot, kezében gyorsan eldördül a pisztoly, könnyen osztogatja a halált, olcsó az emberélet. A Far-Westből Wild-West lesz, kialakul a Vadnyugat mítosza. A síksági indián 1870 körül találja magát szembe a létét fenyegető fehér emberrel. Európában divatos lesz a bölénybőrből készült áru, esztelen bölényirtás kezdődik. A hivatásos bölényvadászok valóságos mészárosok. Az ügyes vadász naponta 250 bölényt kilő a csordából, hárompercenként egyet. Az állatnak csak a bőrét értékesítik, és az ára egyre lejjebb megy. Már a kezdetben, 1871-ben egymillió-háromszázezer bölénybőr kerül piacra. Az ismétlőpuskával felszerelt vadászok harminc év alatt 40-50 millió bölényt pusztítanak el. A század végére gyakorlatilag eltűnnek a bölények. Megszűnik a bölényvadászat, nincs mire vadászni. Kipusztítják a síksági indián életét jelentő állatot. A földéhes Amerika három évtized alatt lenyeli a Vadnyugatot. A síksági indiánok ellen vezetett hadjáratok célja bevallottan az indiánok kiirtása. "Jó indián csak a halott indián!" A síksági indián helyzete reménytelen, vagy elfogadja a rezervátumi életet, vagy elpusztul. A négyszáz éves indián háború a 19. század végén véget ért. Az indiánok vívtak győztes csatákat, véghezvittek páratlan hőstetteket, lehettek kiváló vezéreik, harcosaik, a háborút mégis elvesztették. Az amerikai fegyverek fölénye döntötte el a küzdelmet.

Kutasi Kovács Lajos "A mohikánok visszatérnek", Magvető Kiadó, Budapest,1986