Szerb betelepülés a Szerémségben

A Szerémség sorsa összefonódott a magyar uralkodók hatalmi érdekeivel. A 13. században a szerb király megkapta ezt a területet, amikor a magyar-cseh konfliktusban a magyar király mellé állt. Dragutin István 1281-1316 között szerémi király címet viselt. Lazarevics István szerb fejedelem (1389-1405-1427) eleinte a török, később Zsigmond magyar király vazallusa lett. Ennek fejében birtokot kapott Magyarországon, ahogy utóda Brankovics György is. Ő Nándorfehérvár és Macsó 1426-os Magyarországhoz csatolásáért, ellenértékként kapta meg a Szerémség nagy részét, Szalánkemén, Kölpény, Zimony várát. A birtokadományok révén lekötelezett szerb uralkodók a magyar arisztokrácia tagjaiként a király alattvalói lettek.

A magyar királyok szívesen telepítettek le a török által elűzött szerbeket, mert a belső katonakínálat igen szűkös volt. Mohács előtt a déli határvédelem az e célból befogadott szerb fegyvereseken nyugodott. Ezek a fegyveresek általában nem kerültek a végvárak kötelékébe, hanem azokat burokként vették körül, és a végvári kapitányoktól alkalmi megbízásokat kaptak a zsákmány felének fejében. Így a szerb lakosság a végvárak környékének falvait népesítette be.

A szerb betelepülés nagyarányú megnövekedése Szerbia elestét (1459) követte.

A török birodalom szerbiai területeinek pusztításából hazatérő magyar hadak a 15. század második felében, és a 16. század elején tízezerszámra hoztak Magyarországra szerb parasztokat, akik főképp a despoták kölpényi székhelyének környékén alakítottak ki összefüggő szerb tömböt. A betelepítést mindkét fél ideiglenesnek tekintette, ezt mutatja a szerbek elkülönülése a magyar etnikumtól, ők csak megélhetést kerestek, nem pedig új területeket. A szerb lakosság bizalommal telepedett le a területen, bíztak a magyar király fegyveres erejében, vonzották őket az eddigi telepesek kedvező tapasztalatai.

Az 1514-es parasztháborúban szerb csapatok szálltak szembe a parasztsereggel Kamoncnál. Ez mutatja jelentős számukat, és arra is utal, hogy a szerbek főleg a falvakat lakhatták, mert nem éreztek közösséget a mezővárosokból érkező paraszti felkelőkkel.

Az 1521-es hadjárat hatalmas pusztításai alkalmat adtak a szerbeknek a lakatlan területek benépesítésére. 1526 júliusában a Szerémség szerb lakosai közül kb. 20000 fő költözött át a Duna természetes vonala mögé. Ez a nagy tömeg lehetett Cserni Jován 1526-27-es mozgalmának bázisa, hiszen a vezér halála után a Szerémségbe kérték át magukat. 1526 után ők népesítették be a területet, és lettek a török adófizetői. Velük nem csak új adófizetőket nyertek, hanem értékes katonaanyagot is, akiknek hasznát vehették a magyarok ellen. Ferdinánd király ezért megkísérelte maga mellé állítani ezt a hadinépet, szerémségi birtokokat adományozott egy Dolics Jován nevű köznemesnek.

A Szerémség teljes török kézre kerülése után (1527-30) a szerbek még élesebben elkülönültek a magyar népességtől. Leginkább a kettős adóztatás elkerülése miatt. Eger vára az 1550-es évekig egészen Péterváradig adóztatta a hódoltsági lakosságot, köztük a szerbeket, hogy a területre kimutassák joghatóságukat.

A 16.-17. században betelepülő szerbek a török birodalom egyik tartományát cserélték fel egy másikra, amelyben könnyebb életet reméltek. Az átköltözők magukkal hozták múltjukat: a kényszerűségből szilárdnak elismert török berendezkedésbe való belenyugvást, hiszen országuk ekkorra már hosszú évtizedek óta török uralom alatt állott. Amikor pedig a királyi Magyarországra menekült magyar nemesség őket is hatalma alá akarta vonni megadóztatásukkal, akkor csak azt érték el, hogy a szerbek a magyar nemesekkel szemben a törökhöz közeledtek védelmet keresve. A magyar adóztatást a török is meg akarta akadályozni, ráadásul a Szerémséget természetes vonalak határolják, így innen inkább csak adóztatási kísérleteket és nem kettős adóztatást mutathatunk ki. A térség ténylegesen csak a töröknek adózott.

A térségben egymástól nem elkülönülve, a gazdálkodás és a közös társasági élet sok szálával erősen egymáshoz kapcsolva éltek együtt a mohamedán törökök, és a keresztény szerbek.

A szerbeknek az a része, amelyik a hódító állam szolgálatába állt, általában a törökök hivatali és katonai központjaiban élt. A magasabb pozíciók eléréséhez feltétel volt az iszlamizálás, míg az alsóbb rétegekben várvédő katonák, a polgári foglalkozást űző, de háborúban hadköteles segédszolgálatosok körében sokan tartották meg vallásukat, és eredeti szláv nevüket.

A szerb betelepedés a tizenötéves háborút követően öltött hatalmas méreteket. Míg a magyaroknak lehetőségük volt innen az anyaországba menekülniük, az újabb szerb menekülthullámok az anyaországhoz legközelebbi üres térséget népesítették be. A szerbek ezt követően kerültek számbeli túlsúlyba.

Árpatarló környékén volt a legnagyobb pusztulás, itt látunk nagymértékű szerb betelepülést, Pétervárad a szőlőtermesztés miatt volt vonzó. A szőlőtermesztés haszna vonzotta a szerb paraszti tömegeket, és fokozatosan az ő kezükbe került ez az ágazat.

Buda felszabadítását követően a szerbek már egy szabad országban kerestek menedéket, együtt a többi török fennhatóság alatt lévő néppel. 1690-ben az ipeki patriarka vezetésével több ezer család települt át a Szerémségbe. A már itt élő szerbekkel együtt ők alkották annak a katonaszervezetnek az alapját, amire a határvédelmet bízták.

A Habsburg birodalom érdeke a magyar törekvések letörése, és a szerbek pártolása volt. A kiváltságolt szerb katonatömeg a török ellen, és a dinasztikus harcokban egyaránt felhasználható volt. A bécsi udvar a magyar jobbágytelepeseknek nem adott engedélyt a török határhoz közel eső részeken való letelepedésre.

A spontán bevándorlás a szerbekhez köthető, a szervezett betelepítés svábokat hozott. Nem tudunk a Szerémségbe betelepített svábokról, de néhány településnév mégis erre mutat (Dreispitz, Najhof, Agatenhof).

Az 1699-es karlócai, és az 1718-as pozsareváci békével vált nyilvánvalóvá, hogy a szerbek visszatelepedése hazájukba nem lehetséges. A szerbek belenyugodtak letelepítésükbe.

A határőrvidék betelepítését az is ösztönözte, hogy a török a határmenti falvakban szintén telepítésekbe fogott. Nem volt mindegy, hogy a menekülő szerbekből a török, vagy a Habsburg uralkodó képes élő falat vonni a másik ellenében.

1698-1701-ben került sor a szétszórt szerbek összevonására, de meg kellett állapítani, ki adózik és ki a katonai állományú. Ezért a dunai határőrvidék szerémségi szakaszát csak 1741-ben állították fel.

Az egyházi központ1739-ben Nándorfehérvárról átkerült Karomba, ami újabb vonzerőnek bizonyult. 1764-ben a Szerémség hivatalosan Horvátországé lett, Fiumét kapta Magyarország cserébe.

A szerb etnikum döntően a 18. században került itt abszolút többségbe. Az elmenekült szerbekben még élt a nemzeti tudat, így elérték, hogy a Szerémség két járása a szerb vajdasághoz került (19. sz.).

A területet Magyarország végleg az első világháború után, az 1918-as belgrádi konvenciónak, és a trianoni békeszerződésnek köszönhetően vesztette el.

Csánki Dezső: "Magyarország történeti földrajza a Hunyadiak korában", 1884

Kollenffy Mihály-Jakabfalussy József:"A magyar korona országainak helységnévtára", Athenaeum kiadó, Budapest, 1882

Bruce Mcgowan.Economic Life in Ottoman Europe: Taxation, Trade, and the Struggle for Land, 1600–1800. (Studies in Modern Capitalism.) New York: Cambridge University Press or Éditions de la Maison des Sciences de l'Homme, Paris. 1981.