Szent Péter helytartója

A pápa Szent Péter helytartója: Nyugaton senki nem vonta kétségbe, hogy Szent Péter minden hatalma az egyház fölött a pápa birtokában van. Kr. u. 34-ben Szent Péter Antiochia püspöke lett, 40-ben Rómába tette át székhelyét, 57-ben bevezette az adventi böjtöt és nagyböjtöt, 59-ben felszentelte utódait. Szent Péter és utódai irányítják az egyházat, szertartásokat vezetnek be, szabályokat állítanak fel, püspökségeket alapítanak. Rómában ott volt a testi jelenlét is: a 7. századtól a 9. századig Szent Péter sírjának valósága a kereszténység egyik legfontosabb bizonysága volt. Összekötő kapocs volt Péter égi jelenléte és a földi egyház között. A fizikai jelenlétnek tulajdonítható, hogy Szent Péter továbbra is áldást osztott, és átokkal sújtott, gyógyított és védelmezett. Az emberek úgy gondoltak rá, mint aki ott van Rómában. Szent Péter még működött a sírból, de földi személyisége a pápára ruháztatott. E korszak pápai levelei sohasem szűntek meg Szent Péter nevét emlegetni. Nem engedelmeskedni a pápának, annyit jelentett, mint nem engedelmeskedni Szent Péternek. Az Apostol római jelenléte volt századokon át a nyugati egység forrása.

Róma az egyház ügyeit nagyon kevéssé irányította. Minden püspök úgy járt el, mint a hit és egyházi fegyelem független letéteményese, a pápai levelek többsége egyszerűen megerősítette azt. A kereszténység központja Róma volt, de nem a pápa tevékenysége következtében, mint az embereket Szent Péterhez vezető spontán indítékok alapján. A hitbuzgalom elegendő volt ahhoz, hogy életben tartsa a pápaságot.

A pápa a kormányzásról császári fogalmakat vett át, nem csak élő szentkép volt, hanem tevékeny és független uralkodó egy gyakorlati világban. A 9.-10. századi és 11. század eleji pápák közül soknak jó politikai áttekintése volt, a körülmények tették őket gyengévé. A pápa és a helyi egyházak közötti egyetlen kapcsot az érsekek jelentették. Az érsek addig nem gyakorolhatta főpapi funkcióját, míg Rómában palliumot nem kap. Írásban ki kellett jelentenie hithűségét, és ez a pápát a hithűség bírájává emelte. Az érsekek is hasonló hitvallást követeltek az alájuk tartozó püspököktől. Így kialakult a hitvallás és engedelmesség egyetlen láncolata. Fenn tudták tartani a hit legfőbb döntőbírájának elvét olyan időben, amikor a pápai legátusok ritkák voltak, nem tartottak zsinatokat, a pápai levelek alig adtak utasításokat.

A Donatio Constantini nagy igénye: a legfelsőbb világi uralom, nem találkozott a Nyugat egyetértésével. A pápa Nagy Károly koronázásával akarta bizonyítani, hogy a konstantini adomány feltételei alapján császári hatalmat adhat annak, akinek akar. De Nagy Károly nem nyugodott bele pozíciója ilyen szemléletébe. Az az elképzelés, hogy egy nyugati császárság a pápai hatalom kiterjesztésének eszköze, nyilvánvalóan hibás volt. Amikor a pápa császárrá emelt valakit, nem beosztottat kreált magának, hanem riválist. A pápa gyakorlati felsőbbsége a császár felett a koronázás pillanatában véget ért.

A császárok megtanulták, hogy nem csak a pápaság védői, hanem bírái és ellenőrzői. Ez jutott kifejezésre I. Ottó 962-es Donatiojában, amelyben megerősítette a pápákat itáliai birtokaikban. A császári hatalom biztosította azt a jogot, hogy ne történjen választás a császár kívánsága ellenére. Ő és utódai úgy látták viszonyukat a pápához, mint a görög császáré a konstantinápolyi patriárkához.

R.W.Southern " A nyugati társadalom és az egyház a középkorban", Gondolat kiadó, Budapest, 1987