Portugália tengeri kereskedelme

A 12. században a Kasztíliától függetlenedő királyság székhelye Lisszabon volt. A burgundi dinasztia törvényes férfiágának kihalása után a család egy törvénytelen származású tagja alapította meg a 14. század végén az "álburgundi" dinasztiát, és megkezdte Ceuta, Madeira, és az Azori-szigetek meghódítását.

Az első álburgundi király fia, Tengerész Henrik (megh. 1460) felismerte az ország kedvező fekvése, és a tengeráramlatok kedvező iránya által nyújtott lehetőségeket, és tudatosan törekedett az ország hajózásának felvirágoztatására. A világon elsőként alapított tengerésziskolát, kiváló szakembereket toborzott maga köré. Az volt a célja, hogy befejezze a reconquistát, harcoljon az arabok ellen, másrészt abesszín segítséggel akarta elfoglalni a Szentföldet. Végül közvetlen összeköttetést akart létesíteni Afrika arany-, és rabszolgapiacaival. Politikájának eredményeként utódja uralta az északnyugat-afrikai partszakaszt, valamint elfoglalta a Zöldfoki-szigeteket. Portugál hajósok tárták fel a Kongó-torkolatvidékét, és tovább haladtak dél felé. 1487-ben B. Diaz körbehajózta Afrika déli csúcsát, amelyet a portugál király Jóreménység-foknak nevezett el.

Kolumbusz Kristóf tervét azonban megalapozatlannak tartották a portugál udvarban, így az Újvilág felfedezésére spanyol támogatással került sor. A spanyol és portugál hajósok fej-fej mellett folytatták felfedezőútjaikat, ezért a pápa közvetítésével 1494-ben megkötötték a tordesillasi egyezményt. Ennek értelmében a 42. hosszúsági foktól nyugatra szerzett gyarmatok a spanyolokat illették, az ettől keletre eső területek a portugáloknak jutottak. Az amerikai kontinenst Brazíliától eltekintve a spanyolok érdekeltégének ismerték el, míg az ázsiai felfedezések és hódítások a portugálok érdekszféráját képezték, legalábbis addig, míg a hollandok, majd az angolok el nem ragadták tőlük. Diaz útja után nyitva állt az út India felé, ezt az utat 1498-ban Vasco da Gama fedezte fel.

I Emanuel király teremtette meg a portugál kereskedelmi hatalmat. Lerakatok sora keletkezett Indiában és a kelet-ázsiai fűszerszigeteken, de egyes útba eső afrikai támaszponton, és Brazíliában is. Lisszabon egyúttal Európa legnagyobb kereskedelmi kikötőjévé nőtt. A portugál kereskedelem, ami négy kontinensre terjedt ki, a 16. században döntően a Jóreménység-foktól egészen Kínáig terjedő kereskedelem volt. Az Indiai-óceán a portugálok ellenőrzése alá került, Brazília ekkor még kisebb szerepet játszott. A keleti fűszerek Lisszabonba áramlottak, majd onnan más európai kikötőkbe szállították el az árut, de nem portugál, hanem többnyire más európai kereskedők közvetítésével, akik Lisszabonban nagy lerakatokat tartottak. A fűszerek szállításának ez az új útja súlyosan ártott a velencei fűszerkereskedelemnek, egyelőre azonban a portugál fűszerszállítmányok csak korlátozták, de nem törték meg Velence kereskedelmi erejét.

A 16. és 17. század fordulóján azonban holland, majd angol, sőt francia hajók is feltűntek az Indiai-óceánon, és ezzel párhuzamosan csökkent a Lisszabonba érkező fűszerszállítmányok mennyisége. A 17. század folyamán ennek ellensúlyozására egyre nőtt a Brazíliával folytatott kereskedelem jelentősége, a kereskedelem súlypontja az Atlantikumra helyeződött át. Erre már csak azért is rákényszerültek, mert a hollandok 1641-ben elfoglalták Malakkát, 1656-ban Ceylont, valamint az indiai erődök túlnyomó részét. Angol segítséggel az arabok is felszámolták a portugál támaszpontokat Arábiában és a Perzsa-öböl mentén. A merész holland hajósok kalóztámadásokkal és nyílt hadműveletekkel zavarták a portugál kereskedelmet, és Brazília észak-keleti részét is elhódították. Az így megcsonkított portugál birodalomnak most már döntően az Atlantikumban volt a súlypontja.

Az indiai és távol-keleti támaszpontok és lerakatok csak elszállították az ott található értékes terményeket, míg az Atlantikumban egy termelő gazdaság jött létre, amelyben merkantilista vonások ismerhetők fel. A 16. század végén már évi 54 ezer mázsa cukor érkezett Lisszabonba, ez a mennyiség a 1630-ban 150 ezer mázsára nőtt. Nagyon jelentős volt még a brazil dohány és fa, valamint a rabszolgakereskedelem. A 17. század során egy jól kivehető "háromszög-kereskedelem" alakult ki: 1. Lisszabonból olcsó textíliát, kézműipari termékeket, fémárut vittek Afrikába; 2. Afrikában ezekért az árukért rabszolgákat vásároltak, és az Antillákra szállítottak; 3. az Antillákon a rabszolgákért cukrot, dohányt, ezüstöt vásároltak, és ezzel tértek vissza Lisszabonba. Az európai belső kereskedelembe is bekapcsolódtak: a cukrot, és a dohányt Lisszabonból a nagy kikötőkbe: Londonba, Amszterdamba, Hamburgba, Marseillebe és Genovába szállították. Ezt a nagyarányú kereskedelmet eleinte külföldi kereskedők finanszírozták, majd hazaiak: kikeresztelkedett zsidó bankárok. A tengeri kikötők és az azok kiszolgálására szolgáló közvetlen környezettől eltekintve az ország belsejében továbbra is a hagyományos mediterrán gazdálkodás folyt, az állattenyészéssel a főszerepben. A gyarmatokról beáramló mérhetetlen sok érték nem járta át a portugál gazdaságot, nem lett annak szerves része. Így azok anagyhatalmak, amelyek ezt a belső, szerves átalakítást végre tudták hajtani, és gyarmataiknak modernizált hátországot teremtettek, a 17. század végére a gyarmatosítás terén is megszerezték a vezető szerepet, Portugália pedig kikerült a fejlődés fő sodrából.

Zimányi Linda Késő-középkori és kora-újkori egyetemes történelem, Pécs, 1989