Pascal életének legendája

Pascal egyedülálló: ő volt korának legmodernebb és egyben legkeresztényibb szelleme. A kivételesen éles logika és tisztánlátás szenvedélyes és mélységes vallásossággal találkozott benne. Ő a legvilágosabb koponya, akit szülőhazája a világnak adott, és ő századának legfinomabb lélekboncnoka: mellette Descartes puszta számművésznek, virtuóz, mechanikus elmének tűnik föl.

Pascal szinte hisztérikusan vallásos, "theomán" istenkereső. A vallásosság hatalmas, emésztő szenvedélye elsőrangú kutatószellemmel gyúrva egybe: ez volt Pascal megrázó pszichózisa, s ebből fakadt a szellem festői és feszült színjátéka. Jól érezte Nietzsche: aki a keresztény eszmevilágot le akarja győzni, annak legelsőül Pascalt kell legyőznie, arra is ráérzett, hogy Pascalt nem lehet legyőzni.

Pascalnak már élettörténetében megmutatkozik kettős ábrázata: egyik felében egy modern tudós ragyogó pályája, másik felében gyöngéd középkori szentlegenda. Tizenkét éves, amikor egész önállóan, némi szén és papír segédletével felfedezi Eukleidész tételeinek nagy részét; tizenhat éves korában értekezést írt a kúpmetszetekről s a kortársak úgy vélekedtek, hogy Arkhimédész óta nem írtak ehhez hasonlót. Tizenkilenc éves korában felfedezett egy számológépet, mellyel a szabályok ismerete nélkül is hibátlanul végre lehetett hajtani minden számtani műveletet; huszonhárom évesen korszakalkotó értekezésével lepte meg a világot a horror vacuiról, továbbá híres kísérleteivel a légnyomásmérés terén, melyek még ma is az ő nevét viselik.

Már ekkor kezdte felismerni, hogy a tudomány és minden haladása magasabb értelemben értéktelen számunkra, a szellem igazi feladata az odaadás Isten iránt. Közelebbi kapcsolatba lépett a janzenistákkal, az yperni Jansenius püspök tanaihoz csatlakozó jámbor és tudós férfiak egyesülésével. Kolostori visszavonultságban éltek Port Royal des Champs közelében, anélkül, hogy igazi szerzetesrendet alkottak volna. Ebből nőtt ki a híres Port Royal-i iskola, amely a kor egész tudományos és vallásos életének gyújtópontjává lett. Életének második, harminckilenc évig tartó felét Pascal a legnagyobb testi megpróbáltatások közepette töltötte el, ám ezeket a legnemesebb türelemmel és szilárdsággal, sőt szinte derűvel viselte. Noha állandó kólika, fejfájás, fogínygyulladás, és álmatlanság kínozta, mégis lemondott minden kényelemről, mindennel saját kezűleg látta el magát, sőt magához vett még egy szegény beteget is, akit kiszolgált és gondozott. Hálát adott Istennek betegségeiért, mert a betegség, szokta mondani, az egyetlen keresztényhez méltó állapot, sőt egyenesen félt attól, hogy újra meggyógyul. Szenvedései csakugyan olyan magaslatokig juttatták, melyek közönséges halandó előtt zárva vannak: egyfajta súlytalansággal ruházták fel, s ennek hála sikerült racionalista századának fényes napvilágánál mágikus és misztikus létet folytatnia. Életének utolsó évei körül valóságon túli asztrálfény csillog.

Egon Friedell "Az újkori kultúra története III." Holnap Kiadó, Budapest, 1989