Nagy Frigyes- a lángelme

A felvilágosodás korában a haladás diktátorai ültek a trónon, akik abban látták hivatásukat, hogy a visszamaradt emberiséget boldogítsák..

Nagy Frigyes igazi filozófusnak mutatkozott pusztán toleranciája révén is. Nem szabadgondolkodóként, hanem mint lángelme volt toleráns. A lángelme megtűr mindent, mert látensen magában hordja az ember valamennyi elgondolható példányát, és a lélek valamennyi késztetését; alkalmazkodni tud mindenhez, mert van teremtő fantáziája. Nagy Frigyes a valódi türelmességet gyakorolta- ez egyszerűen annyi, hogy elismerünk minden idegen egyéniséget annak törvényeivel együtt. Ezért tűrte meg a reakciót is, sokkal türelmesebb volt például a jezsuitákkal, mint a római császár. Emez kolostorokat záratott be, Frigyes újra felépítette a leégett katolikus templomokat. Volt benne kellő megértés minden más szempont iránt, és engedte őket érvényesülni a gyakorlatban is.

Spiritualista és ideológus volt, mert mindig absztrakt elvekből, közvetlen lelki alapélményekből indult ki. Ezt ellensúlyozta magasan fejlett szellemi rugalmassága, ama képessége, hogy mindenkor igazodjon azokhoz a feltételekhez, melyeket a valóság rászabott. Rendkívül szívós és maradi volt elmélet dolgában, és éppily mozgékony és haladásra képes, amikor elméleteit az életre alkalmazta; ez a kettős tulajdonság alapfeltétele minden termékeny gondolkodásnak és cselekvésnek.

Lényének jellegzetesen zseniális vonásai közé tartozott gátlástalan őszintesége is. Politikusként nem riadt vissza attól, hogy az egész világot bolonddá tegye, szinte becsvágya volt, hogy kóklerségben és kétkulacsosságban valamennyi ellenfelét felülmúlja. Mégis a kongó hazugságok és üres maszkok korában egyike volt a legőszintébb embereknek, akik valaha is éltek. Számára a valótlanság csak szakmai zsargon volt, melyet mesterien kezelt hivatalos tevékenységének gyakorlása során. Ám azokban a dolgokban, melyek valóban komolyak és fontosak voltak számára, a legmegvesztegethetetlenebb igazságszeretet és legirgalmatlanabb önkritika vezette. Innen van az, hogy bár születése és rangja, képességei és tettei révén oly magasan állt embertársai fölött, az utókor emlékezetében mégis szinte privát személyiségként él tovább, minden történelmi nimbusztól mentesen.

Ehhez járul még a szeretetre méltó vonások egész sora. A nagy uralkodó kijelentette: az egyedül az író érdemli meg a dicsőség nevet, hadjáratai közben buzgón faragta verseit, és minden valamire való irodalmártól tanulni akart. Milyen vonzó, és királyiatlan, hogy utálta a vadászatot! Szellemessége finom esszenciaként hatotta át minden életmegnyilvánulását. Pompás aranyköpések voltak még rendeletei is, és élénken vonzódott minden csintalanság iránt. Ebben semmiféle rosszindulat nem nyilvánult meg, csak az elpusztíthatatlan gyermekesség és a szuverén művészi játékösztön.

Egon Friedell "Az újkori kultúra története III." Holnap Kiadó, Budapest, 1989