Misztika és filozófia

A misztika azokra az élményekre vonatkozik, amelyeket az értelem nem foghat fel, és amelyeknek nem érzékelhető tapasztalat, hanem lélekbeli megsejtés, esetleg belső látomás az alapja. A misztika a megismerés egyik formája: a lélek elrévülése, a nem tapasztalhatók megsejtése, a képzelődésben rejlő valóságmag, az álom vagy az ébren átélt látomás lélektani mozzanatai, az ésszerűségen kívüli ismeretek megszerzésének útja lehet.

A filozófiatörténet és a tudománytörténet nem hagyhatja érintetlenül a megsejtéseknek, az irracionális megérzéseknek a tudatra ható világát. Nem egy szigorúan tudományos vizsgálódás, következtetés iránya megsejtéssel kezdődött. A misztikumoktól magukat elkülönítő vizsgálódásoknak is vannak irracionális mozzanatai. A filozófia találkozik is a vallások, hiedelmek, babonák azonos tartalmú, de más szempontú területeivel. A teológiák metafizikájának és a filozófiai metafizikának a tárgyköre érintkezik egymással. Ha ez a határvonal a tudatban nem különül el határozottan, akkor a vallás az igényes elmék számára igyekszik filozófiaként kifejezni magát, a filozófiák pedig besorolják ismeretszerző lehetőségeik közé a teológiai tények forrásait: a hitet, a látomást, az eksztázist.

Már az ókor klasszikus filozófiái között is találkozunk a misztika formáival. Az ókori kultuszok némelyike ismerte az elrévülés útján való részesülést isteni titokban. Ezekben némi filozófiai általánosítás is rejtőzött, és a kialakuló filozófiák átvették a kultuszok eksztázismódszerét, és metafizikájukban vallásos jellegűvé váltak. Platón ideatana, az újplatonizmus, és a pitagoreusok filozófiája is tartalmazott misztikus elemeket. A misztika szükségszerűen beépült a filozófiába, amikor a Szentírás tanait akarták összeegyeztetni a görög filozófiával. Az Újtestamentum keresztény könyvei közül nem egy hasonul a görög filozófia fogalomrendszeréhez. Ettől kezdve a keresztény filozófiának, a patrisztikának alkotórésze lett a misztika: a logikai megközelítés és a hit áhitatos átélése csaknem valamennyi egyházatyánál párhuzamos, egymást kiegészítő. Ez összegződik a legegységesebb bölcseleti rendszerben, Augustinusnál. Az egyházatyákra következő bölcselet idején annyira középpontban volt Isten megismerhetetlen lényének megközelítése, hogy a misztika teljesen beépült a filozófiába. A Karoling- korban meginduló egyházi tudomány istenélménnyel, keresztény panteizmussal, szervesen kapcsolta össze a misztikus élményt és az ésszerű ismereteket. A skolasztika már határvonalat jelölt ki a filozófia és a teológia között. A teológia is tudományigényű, csakhogy tárgya a hit tartalmainak és élményeinek magyarázata. A misztikus élmények lassan elkülönültek a filozófiától, de alapvetően határozták meg a skolasztikával párhuzamos himnuszköltészetet. A skolasztikán túllépni készülő filozófia szakított a misztikával, a tudományban világi filozófiát készítettek elő. Párizsi nagyhatású hittantanárok a vallás gyakorlatában már nem a tudást, hanem az élményt tartották a legfontosabbnak. A 14. században a német irodalomban egyre erősebbé vált a misztika. A hit látomásos élményét kivonták a filozófiából, és a teológiában gyakran elkülönültek az egyházi értelmezésektől. Legfontosabb képviselőjük Eckehart mester volt. Különös módon a misztikusokhoz kapcsolódtak azok a tudományos kísérletezők, akik a különböző természettudományokat készítették elő. A természet törvényeit ugyanolyan rejtelmesnek ható titkok vették körül, mint a természetfeletti élmények keresését. Kortársaik szemében Albertus Magnus, Roger Bacon, Agrippa von Nettesheim a misztikusok közé sorolódtak, holott a misztikával pontosan ellenkező tudományos út korai kezdeményezői voltak. Ők a természettudomány felé léptek ki a filozófiából, míg a misztikusok hol a líra, hol a lélektan felé.

Hegedüs Géza "A szent doktorok tudománya", Kozmosz könyvek, 1990