Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség

"úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hogy lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
vendége voltam"

Hajnali részegség

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Múlt éjszaka - háromkor – abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva, s mérges altatókkal.
Az, amit írtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az egészet,
sétálgatok szobámba, le-föl, ingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek,
s amint botorkálok itt, mint a részeg,
az ablakon kinézek.

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam,
s ha emlékezni tudsz a
hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes, elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.
Az emberek feldöntve és vakon,
vízszintesen feküsznek,
s megforduló szemük kacsintva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agyvérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk,
s ők a szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de - mondhatom - ha így reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akár a ketrec.
Egy keltőóra átketyeg a csöndből,
sántítva baktat, nyomban felcsörömpöl,
és az alvóra szól a
harsány riasztó: "ébredj a valóra".
A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd százév után,
ha összeomlik, gyom virít alóla,
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.

De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és szilárdul, mint a hűség.
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanában rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt,
mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt,
s a csillagok
lélekző lelke csöndesen ragyog
a langyos őszi
éjjelbe, mely a hideget előzi,
kimondhatatlan messze s odaát,
ők akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, aki ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.

Én nem tudom, mi történt vélem akkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem,
s felém hajolt az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.

Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
hogy már pirkadt is keleten, s a szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek, és távolba roppant
fénycsóva lobbant,
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyúlt,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent,
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az előcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsőn bucsúzott,
előkelő úr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása,
s mozgás, riadt csilingelés, csodás,
halk női suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak,
s a kapusok kocsikért kiabálnak.

Egy csipkefátyol
látszott, amint a távol
homályból
gyémántosan aláfoly,
egy messze kéklő,
pazar belépő,
melyet magára ölt egy drága, szép nő,
és rajt egy ékkő
behintve fénnyel ezt a tiszta békét,
a halovány és túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tűzi,
és az álomnál csendesebben
egy arra ringó
könnyűcske hintó
mélyébe lebben,
s tovább robog kacér mosollyal ebben,
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan lángoló Tejutnak,
arany konfetti-záporába sok száz
batár között, patkójuk fölsziporkáz.

Szájtátva álltam,
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van,
és most világolt föl értelme ennek
a régi nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.

Virradatig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön, mily kopott regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj,
s csak most tűnik szemedbe ez az estély?

Ötven,
jaj, ötven éve - szívem visszadöbben –
halottjaim is itt-ott egyre többen –
már ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes égi szomszéd,
ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig hajoltam, s mindezt megköszöntem.

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem,
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen,
de pattanó szivem feszítve húrnak
dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hogy lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
vendége voltam.

Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség

Kosztolányi verse egy szokványos őszi éjjelen átélt csoda könnyed hangvételű, de fajsúlyos tartalmú leírása.

A költeményben a líraiság mély gondolati tartalommal telítődik, a logikus szerkezet lehetővé teszi a költői szándék követését. A nagyszerű élmény átélésének elbeszélését őszinte kitárulkozás követi, a meghitté váló vallomás fontos része az olvasó, a kereső ember.

Az első versszakot bizonytalanul kezdi a költő, fél csak őt hozta lázba az, amiről szólni szeretne. Egy egyszerű, hétköznapi élethelyzet megrajzolásával kezdi mondandóját: a szokásos éjszakai pihenőjét kereső ember nyugtalanságát láthatjuk, gépként zakatoló agya álomra vár. Hiába hívja, a lázas, izgatott állapotra nem jön a várt sötétség. Mindent megpróbál, amit civilizációs környezete kínál: kávé, cigaretta, altató, semmi sem segít. Pedig látszólag minden rendben van: békés családi fészek veszi körül. Az ablakon kinéző ember fürkész valami után.

A második versszakban újból hallgatóját figyeli, várván bíztatását, remélve megértését, kíváncsiságunkat egyre inkább felkeltve. A "szegényes", "elhagyott" jelzők nem csak az utcára, hanem a költő pillanatnyi lelkiállapotára is utalhat. A "tárt otthonok" is várakozóak.

A harmadik versszakban tágul a kép, kilépünk a költő otthonából, "az emberek" "dobozba zárt" életéről olvashatunk. Természetes, emberi dolgok történnek itt nálunk:"vakon" fekvő, "csalfán csillogó eszű", "mindennapos agyvérszegénységbe borult", alvó embereket részvéttel, megértéssel szemléli a költő. A "ketrecben" élő emberek, helyzetükkel mintegy megelégedve csak szépítgetik azt, változtatni nem akarva. Hétköznapi leírást olvashatunk, a többszöri nekiveselkedést követően valami nagyszerűbb dologról szeretnénk hallani. Ekkor, az álmatag történetet követően, az ébresztőóra hangjára: "ébredj a valóra" összerezzenünk, de a lakók továbbra is "holtan és bután" alszanak. Jelentéktelen, jeltelen élet alanyai vagyunk:" száz év után…gyom virít". Világunk anyagi, mulandó.

A negyedik versszak "de fönn" felütéssel témát, helyszínt és hangulatot vált. Az égre emeljük tekintetünket, a vers is emelkedettebbé válik. Gyönyörű látványban van részünk: "derűs ég", "tiszta, fényes nagyszerűség" látható, a káprázatot nehéz szavakba foglalni. Ez egy "szilárd", örök világ. Mintha már találkoztunk volna ezzel valamikor. Ez a letűnt világ "rég volt", a költő is csak homályosan, "kék folt"-ként emlékszik rá, suhanó, szárnyas lény nyomán az elveszett gyerekkorra gondol. Ez, és az égen ragyogó csöndes égitestek távolinak tűnnek, közben gondolatban visszatérünk a földre, mintha a költő azt kérdezné magától álom ez, vagy valóság?

Az ötödik versszakban a költő ismét a látvány bűvkörébe kerül, mintha mindig csak ezt kereste volna. A megszemélyesített égitestek bálja érzékletes ábrázolása a napfelkeltének. Megjelenik az "ég óriása-hatalmas glóriása" az életadó világosság.

A hatodik versszakban a költő gyönyörködve belefeledkezik mondandójába. Az égi csillogásban csupa evilági drágaságot fedezhetünk fel: csipke, gyémánt, ékkő, drága szép nő. Az egész ottani világ a földi ellentéte: béke, csend, mosoly jellemzi. A végére felgyorsul a kép: hintó robog és vad paripák, lángol a Tejút. A költő is felriad elragadtatottságából.

A hetedik versszakban az élmény szubjektív feldolgozását találjuk. "Szájtátva", "boldogan" "föl-fölkiabáltam". Öröm kél, a szem felpattan a mélyen átélt élményt követően. Bevillan a felismerés: amit eddig nem vettünk észre, az itt volt mindig előttünk. Elmondhatatlan a szemlélődő öröme bepillanthatott a végtelenbe, meglelte a "régi nagy titok" nyitját.

A nyolcadik versszakban az átélt lelkesültsége nyugvópontra jut, majd a hirtelen rádöbbenés: életének mozaikjaiból most állt össze a kép. A fő kérdésre: "mit kerestél ezen a földön?"- "kopott regék", "ringyók szolgasága", "kéziratok", vagyis hiábavalóságok lehettek volna ez idáig a válasza. Nem elég ötven év, hogy az ember rájöjjön földi rabságára. Meghatottan, "könnyeit morzsolva", "megtörötten" megköszöni a leckét. Alázattal, "földig hajolva" fogadja azt.

A kilencedik, utolsó versszakban ki is mondja, mi ill. ki hiányzott addigi életéből, de csak a versszak legvégén nevezi meg. "Kiről nem tudja senki, hol van", "kit nem lelek se most, se holtan". Keresgéli a szavakat, hogyan szóljon méltó módon arról, akit végre meglelt. Szíve felkészült, pattanásig feszül, és örömmel dalol "az azúrnak….egy nagy ismeretlen Úrnak". Végül rátalált arra, akinek eddigi, botorkáló létét köszönhette.

A vers témája: a földi és az égi világ összevetésével, összekötésével a világ valós rendjének feltárása, és a felfedezés lírai eszközökkel történő megismertetése az olvasóval.

A vers szerkezete: szimmetrikus felépítésű vers. Az 1.-3. versszakokban az öntudatlan földi lét képe olvasható, folyamatosan fenntartva az olvasó kíváncsiságát: miért is érdekes ez?

A 4.-6. versszakokban látható a csodás ég, ide az ember csak felnéz, felkiabál, az idilli leírás emelkedett hangú. Átmenet nélkül, mintegy varázsütésre jutunk ide, a mellettünk élő, sokszor elfeledett világba.

A 7.-9. versszakok a két előző kép értelmezését adják: mi, földiek, az Úr vendégei vagyunk. Mindez megnyugvást hoz, a vers is elcsendesedik, ereszkedő lejtésű lesz.

A versben a beszűkült otthon képe égivé, kozmikussá nő, majd az ember belső világára szűkül. Ez a világ is közben kitágult, gazdagabb lett.

A vers eszközei méltóak a téma nagyszerűségéhez. Líraisága hasonlatok, megszemélyesítések sorában rejlik. Fontos eszköz az ellentétek használata. Már a címben szereplő csodálatos égi jelenség, a hajnal, és a hétköznapi elesettség, a részegség is jelzi ezt. Az ember az átéltek nyomán az örömtől is lehet megrészegült. Ellentétes az égi- a földi, az ébrenlét- az alvás állapota.

A hosszú, mintegy húsz soros versszakok a képfestésbe, és a gondolataiba feledkező költőről tanúskodnak. Az értelmezésre rövidebb versszakok szolgálnak. Páros és keresztrímes sorok segítik a gondolatok követését. Végig fenntartja a kapcsolatot az olvasóval, végig kalauzolja őt, reméli, megértésre talál.

Csodálatra méltó, megható költői számvetés, szembenézés életünkkel. Nem vagyunk egyedül, "néznek engem, aki ide estem", sorsunk fentről függ.