Kelet népe

Széchenyi István nem mondott újat, amikor nyomatékkal hirdette a magyarságot kelet népének. Az előző századoktól kapta a magyarság keleti származásának, és a többi európai népektől mélységesen elkülönülő keleti egyéniségének tudatát.

Kelet népének érezte és tudta magát a magyar nép is mindig, meséiben, régi dalaiban. Így tudták ezt első keresztény századaink magyar krónikásai is, éppúgy, mint legnagyobb történetíróink: Pray, Katona, Szalay László és Horváth Mihály.

Így ismert minket már a honfoglalás előtt, de utána is végig egész Európa, és a velünk érintkező Ázsia is. A nyugati krónikások többször nevezik a kalandozó magyarokat hunoknak és avaroknak. Az ő tudatukban összekeveredik a hun, a magyar, az avar, a török. Attila magyar királyként él századokon át a köztudatban. A magyarságban ősidők óta elevenen él a hun-magyar rokonság. A honfoglaló magyarok török katonai és politikai kultúrával érkeztek. Ez a török jellegük, megjelenésük, hadakozásuk és művelődésük mosták el Európa szeme előtt a faji különbségeket hunok, avarok és magyarok között. A keleti tudat benne élt legkeresztényebb királyainkban is: Mátyás budai palotájában szobrot emelt Attilának.

Azért mondom most ezeket a régi dolgokat, hogy rámutassak: addig volt ebben az országban igazán magyar élet, addig volt hódító szellem a magyarság politikailag és művelődésileg, amíg középső rétegeiben elevenen élt ez- a nyugati kapcsolatokat és hatásokat ellensúlyozó- keleti öntudat. Szent István tudta újjáteremteni a hun birodalmat, ez a keleti tudat gyökerezett mélyen a nyugatias Zrínyi Miklósban, Pázmány Péterben, és Széchenyi nyugati kultúrával telített géniuszában. Ez csak a dualizmus korának második felében kezd elhalványulni.

Sok nem magyar vér szivárgott be, megsokszorozódott a beolvadó készség, de meggyöngült a beolvasztó erő. A németség egyre erősebben nyomul be a középosztályba, értékes, de nem magyar elem. Az új kapitalizmus a zsidóság kellőképpen nem asszimilált tömegeit zúdítja a középosztályra. A mai középosztály így nem érzi magát kelet népének, mert nem magyar vérségű és öntudatú. A baj az, hogy nem igazi, hogy befejezetlen az asszimiláció. Ma összeolvadás zajlik, nem igazi beolvadás. Akkor lenne igazi beolvadás, ha a vezető fajta megőrizné a maga felsőbbségét a beolvadó elemekkel szemben, melyek felveszik az uralkodó népfaj egyéniségét, formáit, öntudatát és nem csak nyelvét.

Mi magyarok sem most, sem a jövőben, sohasem helyezkedhetünk kicsinyes, törzsi értelmű vagy biológiai fogalmazású faji álláspontra. A magyar ősidőktől fogva hódító nép volt: hódított karddal és szellemi felsőbbséggel. Politikai és katonai géniusza felsőbbséget adott más népek felett. Ennek a képességnek csak a törzsökös magyarság volt a hordozója, ez az erő apadni kezdett, ahogy a magyar vér kezdett elapadni a magyar középosztályban.

Helyre kell állítanunk a régi magyar hivatástudatot, a középső Dunavölgyében nincs keresnivalója idegen nagyhatalomnak, más birodalmi gondolatnak. Régi magyar ösztönnel bíró középosztály kellene. Ennek hiányában a magyar parasztság az egyetlen osztály, melynek vérében, történelmi emlékezetében elevenen él az ősi ösztön. Középosztályunk számára ez akkor lehetséges, ha megnyílnak a zsilipek a népi rétegek legjobb értékei előtt. A parasztságnak kell megakadályoznia a nem asszimilált elemek új német lázadását is. Őket kell megkérdezni: akarják-e "német életterületnek" Magyarországot, s akarnak-e árjákká lenni? Majd ők megfelelnek! (1937)

Bajcsi-Zsilinszky Endre "Kelet népe", in Kelet népe, Kossuth könyvkiadó, Budapest, 1986