Jézus hadserege

A jezsuiták rendje a világtörténelem egyik legkülönösebb alakulata: egyesítette magában valamennyi ellentmondását annak az erőszaktevő és szellemes, bigott és bűnös- bűnözői átmeneti kornak, melynek szülötte volt, s amelynek azután viszont az arcát formálta.

Megalapítója, Loyola Ignác még középkor utói jelenség, keveréke a vakmerő lovagnak és az elragadtatások közepette élő szentnek. Lényének alapvonása az elvonult, világtól idegen álmodozás volt; de épp ezzel hódította meg fél Európát: az ő eksztatikus fantazmagóriái erőteljesebbek voltak a realitásnál, megerőszakolták a valóságot. Központi eszméje az a meggyőződés volt, hogy a szellem szuverén, nagy úr, a mi egész fizikai valónk pedig puszta instrumentum, hangszer, amelyen az, ha kellő akaraterő és önfegyelem a sajátja, tetszés szerint játszhat. A szellem az egész világot a maga képe mására formázhatja, fő az, hogy legyen e szándékában teljességgel eltökélt, röviden: hogy a lélek erősebb az anyagnál.

Loyola szép-szerelmetes udvari férfiúként kezdte pályafutását, s volt diadalmas, halált megvető bátorságú tiszt. Pampelona ostrománál egy ily vakmerő harc során, egy nagy kő szétzúzta bal lábfejét, és eltörte mindkét lábát. Valami ügyetlen seborvos az egyik lábát oly rosszul rakta össze, hogy újra el kellett törni. S még így is rövidebb maradt e láb, mint a másik. Loyola kénytelen volt hónapokon át roppant nyújtósúlyokkal járni-kelni. E fájdalmak közepette alakult ki benne az elhatározás, hogy ő a katolikus egyház mártírja lesz. Amint valamelyest felépült, jeruzsálemi zarándokútra indult. Az úthoz szükséges pénzt, amit a fivérétől kapott, szétosztotta a szegények között. A hajón bűnbánatra szólító prédikációt tartott; a durva matrózok gúnyolták érte. Napjában háromszor korbácsolta magát, hét órát töltött imával, tápláléka kenyér volt, itala víz, hálóhelye a csupasz föld, a hajópadló. Spanyolországba visszatérve vándorprédikátor lett- mindegyre növekvő hallgatósággal. Hamarosan rájött, hogy az emberek vezetéséhez tudás is kell: így tanult meg 33 éves fejjel sebtében még latinul, majd e roppant, fáradságos műveletet követően beiratkozott Alcala egyetemére.

Jámbor diákegyletféléből kezdett megalakulni a Compańia de Jesus, melyet a pápa 1540-ben ünnepélyesen jóvá is hagyott. A név is mutatja, hogy itt olyan szervezetről volt szó, amelyik katonai mintára formálódott. Az élen a rend generálisa állt, aki senki másnak nem tartozott felelősséggel, csak a pápának, alárendeltjei voltak közvetlenül a provinciák generálisai, s ezektől aztán számtalan fokozat vezetett le, egészen az egyszerű "katonáig". A jezsuitákat szigorú tilalom tartotta távol valamennyi egyházi méltóságtól s hivataltól, így minden erejüket a rend szolgálatának szentelhették. A főeskü, amit le kellett tenniük, az engedelmeskedésé volt. Az alárendeltség elvét ugyanolyan szigorral követték, ahogy a hadseregben szokás: arra nevelték őket, hogy feljebbvalók iránti vak engedelmességüket iskolázzák és eddzék, ez a híres jezsuita holttetem-engedelmesség. Az akaraterő megacélozására-hogy ilyen próbákat kiállhasson- Loyola megannyi gyakorlatot talált ki, s ezek míves gonddal célozták meg a kedv, az élvezetvágy, a kedély, az érzelmek rendszabályozását, sőt még a képzetekét és emlékképekét is.

Egon Friedell "Az újkori kultúra története III." Holnap Kiadó, Budapest, 1989