Istentől Istenig (2.)

Az emberi ész maga is csak az ésszerűtlenre, az akaratra és érzelemre épül, és nem képes bebizonyítani egy olyan Legfőbb Észok létezését, amelynek magának is a Legfőbb Ésszerűtlenen, az Egyetemes Tudaton kellene alapulnia. Éppen ennek a Legfőbb Tudatnak az érzelmi világunkban és képzeletünkben való megnyilatkozása vezet el bennünket az élő Istenben való hitre. Ez az Isten, az élő Isten, a mi Istenünk bennem van, benned van, bennünk él, mi pedig Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk. Azáltal van bennünk, hogy éhezünk Rá, hogy sóvárgunk Rá, hogy képes vágyakozást ébreszteni Önmaga iránt. Az embernek olyannyira a legbensejéből fakad az a szükséglete, hogy átéljen egy logikátlan, ésszerűtlen, személyes vagy isteni világot, hogy akik nem hisznek Istenben, azok valamiféle istenecskében, démonocskában hisznek. Arra az Istenre éhezünk, akihez imádkozunk, akihez könyörgünk, hogy hittel töltsön el bennünket, Őbenne való hittel, hasson oda, hogy higgyünk Benne, teremtse meg magát bennünk.

Ilyen a szeretet Istene: hogy milyen, mindenki a saját szívét faggassa, és hagyatkozzon a képzeletére. Ez az Isten bennünk él, velünk együtt született, Ő a folyamatosság elve az életünkben, Ő a szolidaritás elve minden emberben és minden ember közt, és az emberek és a világegyetem közt, aki élő személy. Ha hiszünk Istenben, Ő is hisz bennünk, s ez által szüntelenül alkot bennünket. Lényegében Isten egyik gondolata vagyunk, az élő és önmagának tudatában lévő Istennek, a Tudat-Istennek a gondolata, az ő közösségén kívül semmik vagyunk. Önmagunkat, önnön öröklétünket keressük Istenben, azt várjuk, hogy istenivé tegyen bennünket. Hinni egy élő és személyes Istenben, egy örök és egyetemes tudatban, aki ismer és szeret bennünket, annyi, mint hinni, hogy az ember számára létezik a világegyetem. Az ember számára, vagy egy emberléptékű, emberi természetű tudat számára, amely ismer bennünket. Nem az ésszerű szükségesség, hanem a vitális szorongás indít arra bennünket, hogy higgyünk Istenben. Istenben hinni mindenekelőtt annyi, mint éhezni Istenre, éhezni az isteniségre, átérezni a hiányát és az űrt, akarni, hogy létezzen Isten. És annyi, mint a világegyetem emberi célszerűségének megmentését akarni. Mert még odáig eljuthat valaki, hogy beletörődik: magába olvasztja őt az Isten, de csakis akkor törődhet bele, ha egyetlen tudatban egyesülnek a tudataink, ha a tudat a világegyetem célja. Az isteniség utáni sóvárgásból születik meg a remény, a reményből a hit, a hitből és a reményből pedig a szeretet, ebből a sóvárgásból fakad a szépség, a célszerűség, és a jóság érzése.

Miguel de Unamuno "A tragikus életérzés", Európa könyvkiadó, 1989