Istentől Istenig (1.)

Az a bizonyos logikus Isten, olyan Isten volt, aki nem szeretett, nem gyűlölt, mert sem élvezetet, sem szenvedést nem érzett, embertelen Isten volt, az igazsága racionális vagy matematikai igazság volt, vagyis igazságtalanság. Az élő Istennek az attribútumait az Evangéliumban fellelhető történelmi kinyilatkoztatásból kell kikövetkeztetni, nem pedig metafizikai okoskodásokból.

Az élő Istenhez a szeretet és szenvedés útján lehet eljutni, az ész inkább elválaszt Őtőle. Nem lehetséges előbb megismerni, és csak azután megszeretni, először is meg kell szeretni, éhezni kell Őt, és csak azután lehet megismerni. Isten megismerése Isten szeretetéből származik, ebben semmi ésszerű nincs.

Maga az Isten is közvetlenül érzékelt valósággá válhat, különösen a szellemi fuldoklás pillanataiban. Ez az érzés, az Istenre való éhezés, Isten hiányának az érzése. Először is akkor hiszünk Istenben, ha azt akarjuk, hogy legyen Isten, és képtelenek vagyunk Őnélküle élni. Isten, aki a Szeretet, a Szeretet Atyja, egyben a szeretet fia is mibennünk. Isten és ember kölcsönösen alkotja egymást; Isten az emberben alkotja meg vagy nyilvánítja ki magát, az ember pedig Istenben jön létre.

Ha mindegyikünk a maga módján alkotja meg Istent, és ha az Isten a maga módján alkotja meg magát mindegyikünk számára, akkor máris létezik egy közösségi, társadalmi, emberi Isten. Isten a közösségben létezik, és a közösségben nyilatkozik meg. Úgy érezte át az ember Istent, mint az Atyát, s ez hozta magával a Szentháromságban való hitet. Mert az Atyaisten nem lehet magányos Isten, vagyis magányos. Az apa mindig családapa. Az ember apának érezte Istent, és ez azt sugalmazta neki, hogy andromorf módon, férfinak fogja fel Istent, már ne antropomorf módon, vagyis embernek tekintse. A keresztény népképzeletben férfi az Atyaisten. A tökéletes Istenembert, vagyis Istencsaládot a képzelet teljesítette ki érzelmi szükségletből: így alakult ki az Istenanya, Szűz Mária és a Gyermek Jézus kultusza. A Mária-kultusz, amelynek révén a Szűz majdhogynem Isten lett, abból az érzelmi szükségletből következik, hogy Istennek tökéletes embernek kell lennie, abból a szükségletből, hogy a nőiség is legyen benne Istenben. A katolikus kegyelet egyre inkább felmagasztosította Máriát, társmegváltónak nyilvánította, és dogmába foglalták az eredeti bűntől mentes, szeplőtelen fogantatását, ami által az Emberiség és az Istenség közé helyeztetett, közelebb az utóbbihoz. Ettől még nem válik Szentnégységgé a Szentháromság. A Szűznek, az isteni nőiségnek, az isteni anyaságnak a kultusza hozzájárul Isten teljes megszemélyesítéséhez azáltal, hogy családdal veszi körül az Istent. Nem tudjuk elképzelni a személyes és élő Istent, mint semleges nemű, vagy hermafrodita Istent, ezért ki kellett egészítenünk egy női Istennel, és az Atyaisten mellé odahelyeztük az Istenanyát.

Miguel de Unamuno "A tragikus életérzés", Európa könyvkiadó, 1989