Istentől Istenig

A vallásos érzés istenségérzés, csak a mindennapos emberi nyelv megsértésével lehet istentagadó vallásról beszélni. Minden attól a fogalomtól függ, amelyet Istenről alkotunk magunknak. Ez pedig az istenség fogalmától függ. Az ember az istenség által jutott el Istenhez, semmint, hogy Istenből vezette volna le az istenit.

A népek kollektívan jutottak el a személyes Isten fogalmához és érzéséhez, amit az egyén nyomban egyénít. A vallásos érzés eredete és lényege a közvetlen és egyszerű függőségérzésben van. A társadalomban élő ember úgy érzi, hogy olyan rejtélyes hatalmaktól függ, amelyek láthatatlanul veszik körül, és nem csak a többi emberrel érez társadalmi közösséget, hanem az egész természettel. Nem csak tudomása van a világról, hanem úgy képzeli, hogy a világnak is van tudata, akárcsak neki. Az isteni nem valami objektív dolog, hanem a kifelé vetített tudat szubjektivitása volt, a világ megszemélyesítése. Az istenség fogalma az istenségérzetből bukkant elő, és az istenségérzet nem más, mint maga homályos és születőben lévő személyiségérzet, éspedig a rajta kívül levőre vonatkoztatott személyiségérzet.

A hellén pogányság inkább panteista volt, mint politeista, amennyiben azt értjük alatta, hogy minden isteni. Az istenek nem csak elvegyültek az emberek között, hanem keveredtek is velük, halandókkal nemzettek isteneket. Ha vannak félistenek, akkor csak azért vannak, mert az isteni és az emberi ugyanannak a valóságnak a két arca. Mindennek az istenítése nem egyéb, mint mindennek az emberiesítése. Az istenek ténylegesen csak abban különböztek az emberektől, hogy halhatatlanok voltak. Az isten halhatatlan ember volt, istennek tekinteni egy embert abban állt, hogy úgy vélték, valójában nem halt meg, él tovább a holtak birodalmában.

Az istenek köztársaságában mindig volt egy legfőbb isten, egy igazi uralkodó. Az isteni monarchia volt az, ami elvezette a népeket a monoteizmushoz. A monarchia és monoteizmus ikertestvérek. Zeusz, Jupiter az egyistenné válás útján először Izrael népének, majd az egész emberiségnek, végül az egész világegyetemnek lett az istene, Jahve lett, az a Jahve, aki kezdetben csak egy volt oly sok isten közt. Izrael nemzetté szerveződése idején szükség volt egy központi hatalomra, Izrael Jehova seregének hitte magát. Isten, az Egyistenhit úgy alakult ki az ember istenségérzéséből, mint egy harcias, monarchikus, és társadalmi isten. Egy nép istene volt, és féltékenyen megkövetelte, hogy csak neki áldozzanak; és ebből a monokultizmusból alakult ki a monoteizmus, jórészt a próféták egyéni tevékenysége révén. Ők egyéniesítették az Istenséget, azzal, hogy etikává tették.

Az ész nyomban hatalmába kerítette ezt az Istent, igyekezett meghatározni, és eszmévé alakítani. Az átérzett Isten, a személyként érzékelt istenség átalakult Isten eszméjévé. A logikus, racionális Isten, a teológiai filozófia Legfőbb Lénye egy meglehetősen élettelen isteneszme. Isten létezésének feltételezett klasszikus bizonyítékai erre az Eszme-Istenre, erre a logikus Istenre vonatkozik, ezért semmit sem bizonyítanak, csak ennek az isteneszmének a létét. A skolasztikus teológusok nem tudták összebékíteni az emberi szabadságot az isteni előrelátással, mert a racionális Isten teljesen alkalmazhatatlan a tetszőleges történésekre, mert a tetszőlegesség lényegében ésszerűtlenség. Az ésszerű Isten az egyenes vonalat követi a kitűzött cél elérésére, de ebben a szükségszerűségben elenyészik Isten szabad akarata, tudatos személyisége. Isten nem attól Isten, hogy gondolkodik, hanem attól, hogy tevékenykedik, hogy alkot.

Miguel de Unamuno "A tragikus életérzés", Európa könyvkiadó, 1989