II. Fülöp
Felmerül a kérdés, nem volt-e ez a katolikus uralkodó valamelyest elmeháborodott? Fia, Don Carlos kétségkívül az volt; csakígy a nagyanyja, Johanna, akit eleve Őrült melléknévvel tituláltak. Fülöpben a sajátosan habsburgi pszichózis kiforrott alakban testesült meg.
Életét egyetlen rögeszme uralta: az egyetemes római egyházat tökéletesen restaurálja, a spanyol abszolutizmus hatalmát pedig széles e világra kiterjessze. Ennek az elképzelésnek szentelte több mint negyvenéves uralkodásának minden óráját, e célkitűzésnek áldozott fel mindent: hajót és aranyat, szántóföldet és embert, spanyol katonavért és németalföldi eretnekzsírt. Feláldozta szomszédainak nyugalmát, alattvalóinak jólétét, és pályafutásának végén azt láthatta, hogy egyetlen elképzeléséhez sem jutott közelebb.
Őt magát mindenki gyűlölte, elszegényedve, hatalom nélkül, köszvénykínzottan állt ott, miközben a nap, mely birodalmában sohasem ment le, spanyol földön hanyatlást és ínséget látott. Fülöp alakjában nem csak a habsburg, de a spanyol lény-lényegiség is az egyik legerőteljesebb és legképtelenebb összefoglalásáig jutott el. A spanyol hidalgó bigott: Fülöp fanatikus volt, kíméletlen és brutális, hullákon lépkedett, magasabb rendű létezőnek tekinti magát, azt hitte magáról, hogy isten; a hidalgó exkluzív: Fülöp megközelíthetetlen volt, egyáltalán látni se lehetett nagyon. Csak a legmagasabb grandoknak volt bejárásuk hozzá, és ezek is csak térden közelíthették, parancsait félmondatok formájában közölte, aztán a tartalmukat ki kellett találni. Senki arra a lóra nem ülhetett már, melyet ő ült meg egyszer, senki olyan nőt feleségül nem vehetett, akivel ő hált: a nép szemében csakugyan szent személy volt ő, valamiféle papkirály.
Élete a legvigasztalanabb egyformaságban zajlott: mindig ugyanazokat az ételeket ette pontosan ugyanazokban az időpontokban, örökké ugyanolyan fekete öltözékben járt, még a rendjelei is feketék voltak. Napról napra ugyanúgy lovagolt-kocsizott ki kastélyának bájtalan környékére, későbbi éveiben már el sem hagyta szobáját, csupán ha misére ment. Egész tartásában a sosiego spanyol ideálját testesítette meg, a merev és áthatolhatatlan nyugalomét és külső elengedettségét, mely semmiféle belső rezdülésről nem árulkodik. Senkivel szemben nem volt tolakodó, se senkihez nem is állt közel, sosem volt barátságtalan, de emberi sem, soha; ama hideg, távolságtartó tapintat volt sajátja, mely megalázóbb és sértőbb a legbrutálisabb gőgnél is. Egész életében csak egyszer nevetett állítólag: mikor a Szent Bertalan-éjnek hírét vette.
Egyetlen tulajdonsága tért csak el a spanyol alapmintázattól: hihetetlenül szorgalmas volt. Reggeltől estig állami akták, iratok fölé hajolva ült, mindent személyesen intézett el, mindent írásban, és mindent megfontolva. Tevékenységébe nem volt semmi alkotói elem, a kancellista taposómalmos szorgalma volt ez. Világméretű tervek fűtötték, ám ezeket nehézkes, részletekhez tapadó bürokratizmus eszköztárával óhajtotta megvalósítani. Egész rendszerét a makacsul nedvedző-nyáladzó csigaszerűség jellemezte (maňana- majd holnap!). Ebben gyökerezett nagyfokú gyanakvása is. Egyetlen szolgájában sem bízott meg maradéktalanul, mindig ki akart játszani mindenkit a másik ellen. Nyugtalanította, ha nagy katonai vagy diplomáciai sikereket ért el valaki, ha bárki népszerű lett, ha kiemelkedő képességeket tapasztalhatott akárkinél. Ehhez járult még hálátlansága, ami Habsburg-valójának második természetévé vált. Legragyogóbb áldozatai: Egmont, akit győzelmei után körülhízelgett, pedig már halála rég elhatározott tény volt, és a lepantói győztes Don Juan d'Austria, aki a török feletti győzelme után rejtélyesen elhalálozott. Az üldözési mánia és a kicsinyes gyámkodás eme rendszere révén Fülöp a büszke spanyolokat is képes volt lakájok, spionok, és vagabundok nemzetévé tenni. Maga-lényegének legékesebben szóló szimbóluma az Eszkoriál: szürke, hideg, monoton, örömtelen, megközelíthetetlen, inkább kolostor és kripta, mintsem székhely és palota.
Halála közeledtét érezve Fülöp behozatott magának egy koponyát, s e halálfej arany koronát viselt, ezt bámulta mereven, mikor meghalt. Ez a megragadó záróakkord valahogy pompás jelkép-kifejezője az egyképp nagy hatalmú és értelmetlen uralkodói életnek Fülöp pusztító hatása mindenben érvényesült: az országra az állami despotizmus és az egyházi inkvizíció nyomása nehezedett, a cenzúra sehol sem volt oly szigorú, mint itt, megakadályozták az idegen nézetek mérgének beszivárgását, a kisebbségeket brutálisan elnyomták, kasztíliaivá kellett válniuk, bekebelezték és ezzel tönkre tették Portugáliát, menekülésre késztették a moriszkókat, gyarmati politikában pedig még esztelenebbül járt el. Bukásának kezdetét a németalföldi felkeléstől számíthatjuk.
Egon Friedell "Az újkori kultúra története III." Holnap Kiadó, Budapest, 1989