Hannibál az Alpokban

Hannibál a Kr.e. 218-as hadjáratát az Alpokon keresztül vezette Róma ellen; már túljutott hadseregével a legnehezebbnek vélt magaslatokon, amikor újabb váratlan nehézséggel kellett megbirkóznia, amikor a sereg ereszkedni kezdett a síkság felé. Az út így rövidebb volt, de a meredek lejtőkön annál nehezebb az előrenyomulás. A veszélyes átkelést Livius római történetíró örökítette meg munkájában. Hannibál nem hagyott hátra írást, egyetlen feljegyzést sem. A róla szóló forrásmunkákat mind ellenségeinek krónikásai szerezték, de még ők is elismerték kiváló hadászati képességeit.

"Az átkelés során az út végig szakadékok mentén vezetett, keskeny és csúszós szakaszokkal. A járás csaknem lehetetlen volt rajta. Egy botlás vagy megcsúszás a lezuhanás veszélyét jelentette, és aki lezuhant, az összezúzta magát; leírhatatlan zűrzavar támadt, ember és állat botladozva haladt egymás nyomában, és estükben minduntalan egymásra dőltek. Folyton újabb és újabb szakadék szélére értek. A sziklás út keskeny volt a két meredély fölött, és oly meredek, hogy még a könnyű felszerelésű katona is bajosan járt rajta, meg-megkapaszkodva a gyér bokorba vagy gyökérbe, már ahol volt elérhető. Nyilván nehezen járható terep lehetett az kezdetektől fogva, hanem a földcsuszamlás folytán, ami nemrég történt, vagy háromszáz méter mély szakadék keletkezett. A lovasság megtorpant előtte, lehetetlennek látszott az út folytatása. Hannibál, aki az utóvéddel haladt, nem tudhatta, miért áll meg a menet. Mikor értesült róla, miszerint a továbbjutás lehetetlen, előrevágott, hogy lássa, mi az az akadály. Mindjárt látta: nincs más, kerülő utat kell találnia, még akkor is, ha késlelteti a hosszabb út, az ismeretlen terepen, mely sziklás és szakadékos, és ahol még nem járt ember…A szerencse ezúttal sem kedvezett…Az ember nem tehetett mást, mint hogy csúszkálva, hengeregve jusson előbbre a síkos jégen meg az olvadó havon…

De csakhamar nyilvánvaló lett, hogy az emberek meg az állatok is hiába vergődnek; másutt kellett hát eltakarítani a havat; a rétege azonban olyan vastag volt, hogy csak óriási erőfeszítéssel áshatták fel és hordhatták el. Majd tábort ütöttek fenn az ormon. Átjárókat kellett építeni a szakadékok fölé, és utat kellett törni, hogy továbbvonulhasson a sereg. Sziklába vájtak utat. Ezt a feladatot igen szellemesen oldották meg; tűzzel és vízzel. A kivágott szálfákat halomba rakták, s amikor kedvező szél támadt, meggyújtották. Amikor a sziklák átforrósodtak, hóléval öntözték, míg törékennyé nem váltak. Ekkor csákánnyal megmunkálták; nagy időbe került, amíg ezzel a kimerítő munkával valamilyen zegzugos utat törtek, és elegyengették a meredek lejtőt, hogy a felmálházott állatokat és elefántokat lejuttassák a síkságra."

Tomaž Weber "A vikingektől az űrhajósokig", Móra könyvkiadó, Budapest, 1984