Hadviselés az újkorban

A 15.-17. század között eltelt kétszáz év a hatalmas tengerentúli birodalmak létrejöttének kora. A tengerekért és az új területekért folyó harc Európát két ellenséges táborra osztotta.

Az állandó háborús konfliktusok növelték a hadikiadásokat. Ez nem csak a hadiipar felvirágzását jelentette, hanem maga után vonta a haditechnika fejlődését is. XII. Lajos korától (30-40000 katona) XIV. Lajos koráig (300000 katona) a haderő folyamatos növekedése figyelhető meg. Ez volt a tendencia Hollandiában, Flandriában, Angliában is. A tengeri haderőre ugyanez volt érvényes. Míg 1588-ban Anglia mintegy 15 ezer emberrel szállt szembe Spanyolországgal, nyolcvan évvel később kétszer annyival győzte le őket. 1700 körül a hadseregek és flották nem csak nagyobbak, hanem összetettebbek és drágábban felszereltek lettek. Az újkor kezdetén a szárazföldi háborúkat jórészt lándzsával felszerelt gyalogos alakulatok vívták. A korábban főerőnek számító lovasság háttérbe szorult. A tűzfegyverek- a nehéztüzérség éppúgy, mint a könnyű kézi fegyverek- eleinte csak kiegészítő szerepet kaptak a csatamezőn. A tengereken még az ember-ember elleni harc volt az általános. A tűzfegyvereket nem a hajók elsüllyesztésére, hanem az ellenséges legénység veszteségeinek növelésére használták. Az 1500-as évek végére a gyalogságot már könnyű lőfegyverrel látták el, a lándzsák csak az utóvédnél kaptak szerepet. Az utolsó hagyományos tengeri csatát, (Lepantó 1571) követően drasztikus újításokra került sor a tengeri harcászatban. A tengeri haderő magját azok a nagylőtávolságú ágyúkkal ellátott hatalmas vitorlások alkották, amelyek az ütközetet eldöntő tüzérségi párbaj főszereplői voltak.

A fegyverkezési verseny a 17. században intenzívebbé vált. A tengereken egyre hatalmasabb flották jelentek meg, hadi célokra a kereskedelmi hajóktól eltérő típusú hajókat kezdtek építeni nagyobb tonnaűrtartalommal, és ennek megfelelően megnőtt a legénység létszáma is. A szárazföldön a könnyű lőfegyverek elterjedése mellett újjáéledt a pisztolyokkal és karabélyokkal felszerelt lovasság is. A csatákban egyre nagyobb szerephez jutott a jól manőverezhető tüzérség. A tüzérség fejlődése és tökéletesedése pedig stabil, erős védelmi rendszerek kiépítését vonta maga után.

Az újításokat a tudomány és technika fejlődése tette lehetővé. Az új erődrendszer sokat köszönhetett a matematika és a geometria új eredményeinek. A tüzérség elterjedését megkönnyítette az, hogy az ágyúkat bronz helyett egyre inkább vasból öntötték. A lovasság fegyverekkel való ellátása csak a vékonyfalú puskacső gyártásával, az öntöltő szerkezet feltalálásával, és a rugós vagy kovaköves závárzat megjelenésével vált lehetségessé. A harcászati újítások és kifinomodott haditechnika, fejlesztőleg hatottak Európa kézműiparára is. A hadiszállítók, és a fegyvergyártók hatalmas vagyonokat szereztek. Néhányuk neve fennmaradt: az ágyúöntő John Browne-é, akinek hírneve Anglián kívül Európában is elterjedt, vagy a De Geer, De Tripp, és De Becke családoké, akik a holland és svéd fegyvergyártást uralták. Európa egyes vidékein a fegyver- és lőszergyártás szokatlanul nagy koncentrációját figyelhetjük meg, ennek nagysága erősen függött a háborúkat kedvelő uralkodók fegyverszükségleteitől. Ilyen terület volt a liege-i püspökség, amely a 16. század kezdetétől kézifegyver, lőszer, puska-, és ágyúgolyó gyártásáról volt híres, és V. Károly uralkodásától II. Károly koráig Spanyolország legfőbb szállítója volt. Nagy hírnévnek örvendtek a Velencéhez tartozó Brescia-környéki karabélyok, és muskéták. Franciaországban St. Etienne, Sedan, és Forez megye voltak a jelentős fegyvergyártó központok. Német területen Augsburg, és Nürnberg, majd Solingen, és Essen városoké a vezető szerep. A bronzágyú-gyártás első és leghíresebb közpotjai Németalföldön, Dél-Németországban, és a 16. századi Itáliában (Brescia, Velence, Milánó) találhatók. Az 1540-es években vette kezdetét a vaságyú öntése Sussexben. Az olcsó ár és a jobb minőség miatt már a század végére konkurenciát jelentett az európai gyártók számára. A következő századra azonban jelentősen visszaesett az angol ágyúgyártás részben lőszerhiány, részben az erős külföldi verseny miatt. A visszaesés akkora mérvű volt, hogy Anglia importra szorult. A vetélytársak, akik a brit szigeteket kiszorították az üzletből, Utrecht, Amszterdam voltak. Dicsőségük nem tartott sokáig, a nagy vas- és fatartalékokkal rendelkező Svédország nemsokára maga mögé utasította az ágyúgyártásban a holland városokat.

Domenico Sella " Die gewerbliche Produktion in Europa 1500-1700, in Europäische Wirtschaftsgeschichte 16.-17. Jh., Stuttgart-New York, 1979, ford. Surján Zsófia