Epilógus Biatorbágyhoz

Matuska itt, Matuska ott, Matuska mindenütt. Nem hiszem, hogy emberi nagyságot valaha ennyi oldalról világítottak meg, mint ezt a nyomorult férget. Edisonnak mindesetre pechje volt, hogy épp ezen a héten halt meg. Egy-két kisbetűs cikk foglalkozott vele- vezércikk és első riport és tárca és tanulmány Matuskát ünnepelte. Matuskát elemezték a grafológusok, Matuska életét kutatta serényen minden épkézláb újságíró és publicista, Európa-szerte… Igazán nem irigységből mondom, és azt is jól tudom, hogy a lázas érdeklődés nem a bűnös személyével, hanem azzal a kárral és veszedelemmel arányos, amit gyalázatos élete jelentett. …Sok szépet olvastam az áldozatokról is- az egyik vezércikk még a "vértanú" megjelöléssel sem elégedett meg: "hősi halottnak" nevezte őket, valahogy úgy képzeltetve a dolgot, mintha a végzetes éjszakán, vasúti jegyüket oldalukra kötve, a fennálló rend védelmében rohantak volna az éjszakába, megütközni a világfelforgató gonoszság és bűn föld alá szervezett hadseregével. De hogy kik voltak ezek a hősi halottaknál szánandóbb, mert ártatlan halottak… Fogadjunk kedves olvasó, hogy te, aki e hét olvasmányai után többet tudsz Matuska külső és belső életéről, múltjáról, szerelmi titkairól, házaséletéről, alsó és felső tudatáról, idegállapotáról, és jelenleg is aktuális betegségéről, mint amennyiből közvetlen hozzátartozóid jellemét ismerni véled- fogadjunk, hogy a huszonkét biatorbágyi áldozat névsorának egyharmadát nem tudnád hirtelenjében felsorolni. Nagyon sajnáltad őket, elhiszem. De a nevükre már nem emlékszel. Hogy is van csak a dolog, azzal a bizonyos elviselhetetlen részvéttel? A vicc a szívtelenség és álszent részvét krokodiluskönnyeivel példálózik. Restellem, de a biatorbágyi áldozatok névsorát magam se tudnám e pillanatban kívülről elmondani, még kevésbé tudnék rajzot adni róluk. Igaz, mentegethetem magam az adatok fogyatékosságával - viszont mivel magyarázzam, hogy a biatorbágyi rémség emlékkomplexumából, ahogy most visszagondolok rá, egyetlen figura emelkedik ki élesen, s úgy látszik maradandóbban a többinél. Ez a figura nem áldozat és nem gyilkos és nem nyomozó- nem tudnék hozzájárulni vele a történelmi esemény rekonstruálásához. Az áldozatok ünnepélyes és megható temetésén bukkant elém. Fekete ruhás asszonyság- így futólag, vidékinek tűnt. Kicsit szuszogva igyekezett a ravatalok felé, belém ütközött és ezt kérdezte, arcán a ritkán adódó, nagyszabású látványosságok átérzésének izgalmával: Nem tetszik tudni, merre kell menni - oda szeretnék jutni, ahol a kis árvák sírnak… Részvét? Vagy csak kíváncsiság? Vagy még rosszabb? Schnitzlernek igaza volt, itt fekszik előttem végrendelete: "Szívet átszúrni. Nem kell koszorú, gyászjelentés. A lapokban sem. Utolsó osztályú temetés. Semmiféle gyászbeszéd. halálom után semmiféle gyász…abszolúte semmiféle." (Pesti Napló 1931)

Karinthy Frigyes "Epilógus Biatorbágyhoz" in "Idomított világ", Szépirodalmi könyvkiadó, Budapest, 1981