Elixír

 …Isten és természet átka e gyalázatos századon, mely meggyalázta az embert és csúfot űzött belőle. Azt mondtátok, tudomány ez, magasabb belátás, kollektív eszme. És gyárakban és műhelyekben főztétek a gyűlöletet és a halált- most hát egyétek meg, amit főztetek. Nagyon tudósok voltatok, nagyon büszkék gépeitekre és mindenre, ami célszerű. Meghatároztátok, hogy a részek mire valók az emberen- rájöttetek, hogy mire való a szem és a száj; csak arra nem gondoltatok, hogy az egész ember mire való. Ez a század lenézte és megvetette az elmúlt századokat, elmúlt századok tudományát. Én pedig azt mondom: ha van még remény, felejtsétek el, ami száz év óta történt és folytassátok ott, ahol már tartottunk egyszer. Megfeledkeztünk valakiről: az alkimistáról, aki műhelye mélyén az életelixírt kereste. Iskolakönyvek bohóca, torzképek céltáblája, bohó szakállas, ki zöld lángok közt kotyvasztottál ismeretlen nedveket, szegény, tudatlan, ki a mosolygó ifjúság csodaszerét kerested és puskaport találtál fel helyette- térj vissza műhelyedbe és folytasd a munkát. Te voltál az egyetlen, aki azzal foglalkozott, ami mindennél előbbre való, aminek elintézése előtt semmi másra gondolni nem szabadna, boldogtalan emberek. Te a valóságot, a lényeget, az igazságot szereted- hogyan felejthettünk el téged? 

…az ember minden öröm és szépség és jóság forrása, nyomorultan, rútul és gonoszul elpusztul, nincs annyi ereje a létben, mint a buta kőnek és a hideg levegőnek. Agyunk, idegeink, szívünk a végtelen örömnek és öntudatnak legdrágább, legkülönb műszere a Földön, minden anyagnál finomabb, nemesebb, tökéletesebb drágaság: lehetetlen prédája piszkos kis állatoknak, nyirkos csíráknak- addig se tart, mint durva csontedény, amibe bújt, hogy védekezzék. Gyalázat, hogy az ember legkülönb lehetősége e Földön az örömnek és szépségnek, néhány év alatt elpusztul, tönkremegy, örökre eltemetve egy világot, mely szebb és különb, mint az a világ, amit egy ismeretlen isten teremtett, s amire szemünk ablakán át kitekintünk. …nem tudtok meghosszabbítani két nappal egy életet - hogy merészeltek ítélni, halált osztogatni, hogy merészeltek terveket kovácsolni, számítgatni a jövendőt, keresni fény és delejesség törvényeit? Itt van az egyetlen dolog, ami bizonyosság, az emberi test, mely élni akar és tud, jobban és szebben, mint minden más az élő az élők között, itt van a legkülönb edénye minden tartalomnak - hagyjátok a lelket s az ő halhatatlanságát! Emberek, élők a gonosz halál vissza akar rántani bennünket a semmibe - hagyjatok abba mindent, el a műhelyekbe, törjétek össze a csillagvizsgálókat és az ágyukat- ezekre ráérünk még. Retortákat elő, górcsövet, elő a tudomány és megismerés minden készletével: keressétek meg a szerves élet titkát és ragadjátok ki a természet kezéből, mely nem tud bánni vele. Legyünk mind orvosok és tudósok, kísérletezzünk ezen az egyetlen, mindennél előbbre való feladaton - ha villámot tudunk teremteni, ha kondenzátorokban együtt tudjuk tartani a szervetlen erőket, kell, hogy rájöjjünk a módjára annak is, hogyan lehetne ama erőt, amit életnek nevezünk, odakötni egyetlen méltó anyagához, amiben legtökéletesebben nyilatkozik meg: az emberhez és az ő testéhez. Mert ha ez meglesz: megtudjátok majd, hogy mire való – amit most a szerelmes sejt csak az ő mámorában, mikor egy pillanatra ámulva érti meg, hogy a lábat nem járásra, a karokat nem védekezésre, a szájat nem evésre és ivásra teremtette egy boldog erő – hanem valamire, ami végtelenebb minden végtelennél. (Pesti Napló 1918) 

Karinthy Frigyes: "Elixír" in "Az elátkozott munkáskisasszony" Aqua kiadó, Budapest, 1992