Életmód a 14. században

A 14. századi Anglia hétköznapjaiba a korabeli költők, (Chaucer, William Langland) adnak betekintést. Díszesebbé, extravagánsabbá vált a ruházat, a kabátkák ujjait könyöktől csuklóig gombokkal látták el. Már nem tűrték be a nadrágba, s a legtöbbször gazdagon díszített övet a derékról a csípőig eresztették le. Az övön viselt kard a gazdagok esetében mestermunka volt. Ők a kalapjukon is ékszert hordtak. A cipők orra rendkívül hegyes volt. Furcsa szokás volt, hogy a férfiak kabátjának egyik ujja normál hosszúságú volt, míg a másik teljesen elfedte a kezüket, és lebernyegszerűen lelógott. A kereskedők kapucnit viseltek, de ezt annyira feltűrték, kiforgatták, hogy inkább magas turbánra hasonlított. A hölgyek szőrmés felsőkabátja többet engedett látni vállaikból, mint azelőtt. Hajukat pánttal fogták össze, mely a díszítésével együtt koronának hatott. Egyre gyakoribb viselet lett a fátyol. A női cipők a férfiakéhoz hasonlítottak.

A házak ablakai nagyobbak lettek és lejjebb kerültek, így a házak világosabbak lettek. Volt egy központi helyiség, egy nagy terem, amit nevezhetünk hallnak is. A hall és a többi szoba külön tetőt kapott, így olyan hatást keltettek az épületek, mintha egyes részeiket egymás után építették volna, utólag egymáshoz illesztve. A házak, az ablakok egyre díszesebbé váltak. A háztetőt is sok esetben kis fafaragványok díszítették. Ez volt a "decorated style" kora. Megnőtt az emberek kényelemszeretete is. A hallba egy kis ablak nyílt a lord szobájából, ezen keresztül rendre utasíthatta a hallban zajongókat, ha már aludni tért.

Esténként sokáig az asztal körül ült a társaság, diót törtek, vicceket és vadásztörténeteket meséltek. Széles körben elterjedtek a kártyajátékok, a találós kérdések, a társasjátékok. A szembekötősdit még a felnőttek is szívesen játszották.

Az épületboltozási technikában nincs sok változtatás a 13. századhoz képest, a domborművek viszont egyre káprázatosabbak. Isten házát olyan gyönyörűvé akarták építeni, amennyire az emberi kéz arra képes volt, időt, pénzt, fáradságot nem kíméltek.

A várakat egy patak által táplált vizesárok vette körül. Az angolok ilyeneket először Franciaországban láttak. A várba egy kis hídon lehetett bejutni, amit külön hídfőállással védtek. A híd nem vezetett egyenesen a várkapuhoz, hanem egy hirtelen éles kanyart követően. Ezzel is megpróbálták megnehezíteni az ostromlók dolgát. A híd kanyarulat utáni része felhúzható volt, s ezután jött a legtöbbször kettős várkapu. Az ostromlókat a kiugró bástyák segítségével minden oldalról lőni tudták. A várak belülről egy lakóházra hasonlítottak, vagy inkább a házak hasonlítottak a várakra. Az apródok jómódú családok fiai közül kerültek ki, akiket a nemesemberek fizetség fejében saját fiaikkal együtt taníttattak a házi pappal. Feladataik könyvekben voltak leírva. Az asztalterítés kapcsán a következőket olvashatjuk:" Tedd a sót az úr jobb kezéhez, baljához egy vagy két fatányért tegyél. Ezek bal oldalára kerüljön a kés, mellé fehér cipók, majd egy szalvétába csavart kanál. Fedd be az egészet, simítsd ki, majd az urad előtt nyisd ki." Az apródok addig nem ülhettek le, míg engedélyt nem kaptak, meghajolva hallgatták azt, amit mondtak nekik, és letérdelve kellett felszolgálniuk. Étkezés előtt és után asztali áldást mondtak, ünnepkor pedig harsonaszó mellett szolgálták fel az ételt. A vendéglátó, és legfontosabb vendégei a többiektől elkülönülve, másik asztalnál ettek. A tányérok, fából, ónból gazdagabb házaknál ezüstből, sőt néhol aranyból készültek. Villát nem használtak, kézzel ettek. A csontokat és a rágós részeket a földre dobták, ahonnan azonnal kutyák hada ette fel. A gazdagoknál is csak egy tányér jutott két embernek, ugyanígy a legtöbbször fém-, csont-, vagy fakupából is ketten ittak. Szegényebb helyeken egyetlen ivóedénye volt az egész társaságnak. Az ételízesítés, fűszerezés fontos rangjelzőnek számított, Csodálatosan megmunkált sótartókat, illetve hajó alakú fűszertartókat készítettek. Tósztok mondására külön ivóedény szolgált, ez a divatnak megfelelően juharfából készült, s mint a hordókra, ezekre is fémpántokat raktak. Ráadásul drágakövekkel is gazdagon díszítették. Az ebédet délelőtt kilenc és tíz óra között ették, a vacsora öt órakor volt. Ebéd közben bolond szórakoztatta a társaságot, vagy zenéltek illetve hangosan felolvastak. A legtöbbször nyolcszögű konyha a tűzveszély miatt külön épületbe került. A konyhában nagy volt a sürgés-forgás, nevettek, hangoskodtak piszok és bűz közepette. Az ökröket is bent sütötték. Magát az ételt az asztalokon készítették el. Disznót és csirkét gyakran fogyasztottak, csakúgy, mint a fish and chips ősét, a heringpogácsát. Bányásztak már szenet, de a háztartásokban még ritkán használták "az égő követ". Leginkább a mészégetéshez használták. A szenet csak akkor szállították nagyobb távolságra, ha a bánya közelében volt hajózható folyó. A szén II. Károly idejében vált a háztartások tüzelőanyagává.

Piacokat hetente tartottak, immár nem a templom udvarán. Évente kétszer nagy vásárt tartottak, nem csak a helyi árukkal és vevőkör részvételével.

A földeken a háromnyomásos gazdálkodás volt uralkodó, ökrökkel szántottak, és még nagyon kevés helyen trágyáztak. A parasztok öltözéke a képek szerint kimondottan jó és meleg lehetett. Ha szükség volt rá kesztyűjük is volt.

Elvált egymástól az orvosok és a patikusok feladatköre. Gyógyszeralapanyagot Velence szolgáltatta a levantei kereskedelem révén (ópium, rebarbara, cukor, kámfor, lóhere, bors, fahéj, szerecsendió érkezett). Törvényeket hoztak a folyók és árkok szennyezése ellen. Itáliából elterjedt a fogpor használata, a fürdés, mosdás azonban nem volt gyakori. Ruhamosáshoz hamuból készült lúgot használtak. A szélmalom volt vidéken az egyik legszebb építmény, ami már lábakon állt. A malom lapátjaira vásznat húztak, amibe a szél könnyen belekaphatott.

A közlekedés fő eszköze a ló volt, a zarándokok is lovon jutottal el Canterburybe. A hölgyek kocsin utaztak, ennek félkör alakú festett vászonteteje volt, ablaknyílásokkal. A hajók továbbra is egyárbocosak, és egyvitorlájúak voltak. A hajó orrán és farán egy-egy kerítésszerűen elkülönített fedélzetet építettek, ahová a hajó gyomrából létrán lehetett feljutni. Ilyen hajókkal semmisítették meg az angolok és a flamandok a francia flottát 1340-ben a Schelde-torkolatánál.

Marjorie and C.H. B. Quennel "A History of Everyday Things in England", ford. Radó Bálint