Az unalom

A világ a szeretetre van berendezve, mégis pontosan ez hiányzik belőle - véli a bukott ember. És innét támad az unalom. A képzelt jó a maga unalmasságával ugyanúgy a valós rossz irányába, a teljes emberi csőd felé sodor, mint a képzelt irgalom a bűnre való csábításával. Ezért erkölcstelenek az átlagregények és az átlagfilmek, mert csak ezt tudják bemutatni. Az igazán nagy regények és filmek is bepillantást engednek a pokoli mélységekbe, ahol csak unalom, undorodás és csömör van, mert ilyenek vagyunk, ugyanakkor azonban éles villanással a hamisíthatatlan szentséget is fölvillantják.

Az unalom abból ered, hogy nem tudjuk, nem hisszük, hogy szeretve vagyunk öröktől fogva, mindörökké, vagy elfelejtjük, hogy Isten a mi Atyánk. Ennek az unalomnak története van Európában. A reneszánsz idején Európa kezdte elfelejteni, hogy az Isten szeret. A második lépést az úgynevezett felvilágosodás jelentette, amely tagadni kezdte a kinyilatkoztatást. A romantikusok ezt a talajvesztettséget ábrázolták. Ők kezdték megsejtetni velünk a bűn gyökerét, az unatkozást, például Puskin, akinek Anyeginje lelövi a legjobb barátját, Lenszkijt, merő unalomból. A tékozló fiú is unalomból dorbézol. A nagyobbik fiú szintén unatkozik, ezért "mulatni" szeretne. Ez a megoldás abszolút erkölcsös, talán azt jelenti, hogy szép programokat szervez magának. Van pénze és utazik, színházba jár, meg operába, koncertekre. Állandó társasági élet, nyüzsgés, forgatag. És amikor magára marad, és a tükörbe néz, megpillantja magát, s benne is feltör valahonnan a mélyből a keserű unalom. De hősiesen elnyomja, erőt vesz magán, és megy vissza arcán műmosollyal, s az élet felszínén ugyanúgy folytatódik minden tovább. Ez megint csak képzelt élet, álvalóság.

Az igazi öröm, a valódi ünnep a mélyben az egyetlen lakomával van kapcsolatban, azzal, amelyet az Atya rendez a Fiának a Szentlélekben, és amelyre öröktől fogva meghívást kapott az ember és általa az egész univerzum. E kapcsolat nélkül ez a sok szép program, amiben semmi rossz, semmi bűn nincsen, egyszerre értelmetlen és bűnös lesz, mert elfödi a lényeget. Aki a megismert Istent, Krisztust elveti, s fölcseréli a sorssal, az maga készíti elő lelkében a mélységes unalmat.

Az európai ember pontosan ezt teszi, immár évszázadok óta. Lemondott az Atyáról, mert szenvedett a paternalizmustól. Most pedig nem tudja, hogy minden bajának az a forrása, hogy hiányzik neki a szerető Atya.

Barsi Balázs "Az irgalmas Atya", Sümeg, 2001