Az orosz nép különleges tulajdonságairól

Péter cár uralkodása előtt Európában alig ismerték e roppant országot. A moszkoviták a civilizációnak még alacsonyabb fokán álltak, mint a mexikóiak, amikor Cortez felfedezte őket; valamennyien rabszolgának születtek, s uraik ugyanolyan barbárok voltak, mint ők maguk; tudatlanságban tengődtek, mesterségek, és tudományok nélkül, még csak hiányukat sem érezve, ami elfojtott minden ipart. Egyik ősi egyházi törvényük halálbüntetés terhe mellett tiltotta az oroszoknak, hogy patriárkájuk engedélye nélkül átlépjék országuk határát. E törvény arra szolgált, hogy ne legyen alkalmuk leigázott voltuk tudatára ébredni; s még tetszett is e népnek, amely mélységes tudatlanságában és nyomorában megvetette a más nemzetekkel való kereskedést.

A moszkoviták időszámítása a világ teremtésével kezdődik; a múlt évszázad kezdetén a 7207-ik esztendőnél tartottak anélkül, hogy magyarázatát tudták volna adni ez évszámnak. Az év első napja náluk a mi szeptember hónapunk tizenharmadikára esik. Ennek indoklásaként azt hozták fel, hogy Isten valószínűleg ősszel teremtette a világot, abban az évszakban, amelyben beérnek a föld termékei. Nem is olyan régen történt, hogy a nép meg akarta égetni Moszkvában az egyik perzsa követ titkárát, mert megjósolt valamilyen napfogyatkozást. Még a számjegyeket sem ismerték; ha számolniuk kellett sárgaréz-sodronyra fűzött kis golyókat használtak hozzá. Nem tudtak más módon számolni az állami hivatalokban, még a cár kincstárában sem.

Vallásilag görög szertartású keresztények voltak, s ma is azok, de hitükbe babonák keverednek; minél különösebbek voltak e babonák, s minél szorosabban nyűgözték őket, annál jobban ragaszkodtak hozzájuk. Vajmi kevés moszkvai merészelt galambhúst enni, mert a szentlelket galamb alakjában ábrázolják. Négy nagyböjtöt tartanak rendszeresen minden esztendőben, s az önmegtartóztatás ez időszakaiban tojással és tejjel sem mernek élni. Szertartásuk szerint Istent és Szent Miklóst imádják, nyomban ezek után pedig a cárt és a pátriárkát. Ez utóbbi tekintélye éppoly határtalan, mint az oroszok tudatlansága. A pátriárka halálos ítéleteket hozhat, a legkegyetlenebb büntetéseket szabhatja ki, s ítéletei ellen nincs apelláta. Évente kétszer ki szokott lovagolni a teljes papság élén: a gyalogosan haladó cár tartja lova kötőfékét, a nép pedig leborul előtte az utcákon, akár a tatárok legfőbb lámájuk előtt. Gyakorolják a gyónást is, de csak a legsúlyosabb bűnök esetében; ilyenkor szükségesnek érzik a feloldozást, a bűnbánatot azonban nem. Ha pópájuk megáldotta őket, tisztának tudták magukat Isten előtt. Így aztán lelkifurdalás nélkül mentek a gyónás után rabolni vagy gyilkolni; és ami más keresztényeket fékez, az őket ösztönzi a bűn elkövetésére. Lelkiismereti kérdést csináltak abból, hogy böjti napon megigyanak-e egy csésze tejet; de családapák, papok, asszonyok és leányok a sárga földig leitták magukat pálinkával ünnepnapokon. Mindamellett ugyanúgy vitáztak ebben az országban vallási kérdésekről, akárcsak másutt; a legnagyobb vita akörül forgott, vajon világi személyeknek két vagy három ujjal kell-e keresztet vetniük...

Voltaire "XII. Károly", Európa könyvkiadó, Budapest, 1965