Az opera hegemóniája
Minden korszakban egy bizonyos művészeté a hegemónia: a reneszánszban a szobrászat volt ez, a barokkban a zene. A 16. század fordulója a modern musica születésnapja, egész sor rendkívül jelentős újítás hódít teret. A sonata, a hangszeres mű győzelmes ellentéte lesz a cantatának, az énekelt műnek: háttérbe szorul az a capella-stílus, a zenekar nélküli többszólamú ének. Előtérbe kerül a monódia, a hangszerek által kísért szólóének. A vezető főhanggal összehasonlítva a többi hang összességének már csak a kísérő akkordok jelentősége jut, ezért hangszerekkel helyettesítik, s ennek a kíséretnek általános vázlata az úgynevezett basso generale.
Ebben - hogy a hangszert fontosabbnak tartják az emberi hangnál- a barokk játékos és artisztikus vonása nyilvánul meg, vonzalma a festőiség és a hangulat iránt, törekvése a fokozott művészi kifinomulásra, színre és árnyalatra, erőre és kifejezőérzékre, s megnyilvánul egyúttal csekély igénye is az érzelemkifejezés eredetiségére, közvetlenségére és egyszerűségére. A zene hatalmába keríti a leghatásosabb művészi kifejezési formát: a drámait.
Emilio de Cavalieri műve, a Rappresentazione di anima e di corpo – 1600-ban mutatták be Rómában- számít az első oratóriumnak; e művészi forma rövid időn belül rendkívüli virágzásnak indul, s körülbelül úgy viszonylik az operához, mint a vázlat a festményhez. Az első igazi opera 3 évvel korábban született meg: ez volt a Daphné, melyhez Ottavio Rinuccini írta a szöveget, Jacopo Peri a zenét, és amely 1597-ben, a firenzei karneválon került bemutatásra. A dramma per musica egy szellemes műkedvelői kör kísérleteiből született; e kör az antik tragédia újjáélesztését tűzte célul maga elé, az antik tragédiáét, melyet kitharával kísért és kórusokkal megszakított recitációk soraként képzeltek el. Ennek megfelelően kiválasztottak valamilyen egyszerű, túlnyomóan mitológiai témájú cselekményt, énekelhető helyzetekkel, s ezt aztán zenére tették át. Ez a fajta opera még igen kevéssé hasonlított a mi mai operánkra. Inkább zenei szavalat volt ez, mint ének, a középkori egyházi litániáinak módján zsolozmázva, s igen szegényes, a kulisszák mögött láthatatlanul felállított zenekarral kísérve; viszont kezdettől fogva tánccal s a legkülönbözőbb látványosságokkal növelték a hatást. A beszédéneknek ezt az új fajtáját- mely az eddigi vokális zenéhez képest azért mindenképp természetesebb és érthetőbb volt-, minthogy a normális hangsúlyt követte, stile parlanténak nevezték.
Monteverdi Orpheója 1607-tól már előrelépést jelentett, a recitativo élénkebb, a zene szerepe sokkal önállóbb, immár saját feladata a közjáték és a hangfestés is. Ugyancsak Monteverdinek köszönheti az akkori opera a duett bevezetését és a hegedűtremoló feltalálását is, s már első művében felbukkan a vezérmotívum. Külső pompa tekintetében a barokk operaelőadásai felülmúlták összes utódjukat. Bernini, e művészetek nagymestere egyszer bemutatta az Angyalvárat és előtte a zúgó Tiberist csónakokkal és emberekkel: hirtelen átszakadt a gát, mely a folyamot elválasztotta a nézőtértől s a hullámok olyan erővel tódultak a közönség felé, hogy az rémülten menekült, de Bernini mindent pontosan kiszámított, s a víz az első sor előtt megállt!
Az opera nemsokára a korszak királynője lett. 1637-ben létesült az első nyilvános operaház Velencében, 1650-ben ugyanott már négy volt belőle. 1627-ben megjelent az első német opera, melynek neve ugyancsak Daphne volt, és Heinrich Schütz szerezte, Händel és Bach legjelentékenyebb előfutára. A recitativótól lassanként különvált az ária, a kórus majdnem egészen háttérbe szorult, s az énekesekből statiszták lettek.
Egon Friedell "Az újkori kultúra története III." Holnap Kiadó, Budapest, 1989