Az Omajjidák Spanyolországban
A középkor mohamedán világa a mai Spanyolországot és afrikai birtokait "al-Andalusz"-nak nevezte, ez a név rajtaragadt az Ibériai-félsziget délkeleti részén. Andalúziában az arabok származás szerinti törzsekre bomlottak, főként az északarabok, a jemeniták, és a mudariták. Velük szemben álltak a berberek, akik szintén törzsi csoportokat alkottak, valamint az ibériai őslakosok tömegei. Az őslakosság sem volt egységes (gótok, svévek, romanizált ibérek, kelták, görögök) bár a katolikus egyház egységesítő ereje és a nagymértékű romanizálás szinte teljesen eltörölte a törzsi különbségeket. Csak a gót nemesség különült el határozottan körvonalazott osztályként, hozzájuk csatlakoztak az új urak. Már a partraszállás is úgy sikerülhetett, hogy az arabok kihasználták a gót hercegek hatalmi harcait, hiszen a Roderich által a trónról letaszított Vitiza király gyerekei hívták őket.
A győztesek átengedték Vitiza király örököseinek Sevilla, Jaén és Toledó feletti uralmat. I. Abdal-Rahmán is, aki az Omajjádokat lemészárló Abbászidák elől menekült Spanyolországba (755), Vitiza unokájának, Sarának, Sevilla uralkodónőjének a segítségét vette igénybe Spanyolország meghódításában. Az uralkodónő biztosította az Omajjádoknak a gót arisztokrácia támogatását. Ez arra kényszerítette az arabokat, hogy tekintettel legyenek a keresztényekre, akiknek az érdekeit később is a gót hercegek képviselték. A vallási türelmesség megkönnyítette az őslakosok és betolakodók asszimilációját, a 11. században a papság is az arabot használta anyanyelvként, és arabra kellett fordítani számukra a zsinati határozatokat.
Az Omajjádok ellenségei támaszra leltek északon a frankoknál. A frankok az Abbászidák barátságát keresték, emiatt viszont a bizánciak a spanyolországi Omajjádokat támogatták. A frank hadak Zaragozáig nyomultak előre, és "Spanyol őrgrófság" néven 795-től hatalmukban tartották az Ebrótól északra fekvő területet. Abdal-Rahmánnak sikerült úrrá lenni a sokfelé kirobbanó felkeléseken. Córdobában az ő utasítására megkezdték a hatalmas mecset építését.
Utódai (788 után) mindenütt az asztúriaiak és a frankok által támogatott felkelésekkel álltak szemben. A vallási fanatikusok a zsidókat és a keresztényeket is felkelésekre sarkallták. A birodalom a 9. század végén mohamedán és keresztény földesurak egymás ellen hadakozó csoportjaira és a városokra hullott szét. Csak II. Abdal-Rahmán (912-961) tudta érvényesíteni a központi kormány hatalmát. Ő volt a legjelentősebb iszlám uralkodó Spanyolországban. 926-ban kalifának kiáltatta ki magát.
A normannok 855-ben jelentek meg a spanyol partoknál, az Omajjádok flottaépítésre kényszerültek. Abdal-Rahmán halála után normann hajóhadak fosztogatták a spanyol partvidéket. Kereskedelmet is folytattak velük, szláv rabszolgákat vásároltak tőlük. Ezek a rabszolgák alkották a testőrséget, a vezető hivatalnoki réteget. III. Abdál-Rahmán és fia II. Hákim alatt az ország gazdasága felvirágzott. Az arabok vitték magukkal Spanyolországba a cukornádat, a pálmakultúrát, a selyemhernyó-tenyésztést. Fellendült a művészet, a kézművesség, a tudomány.
A virágkor Al-Manszúr támadásával ért véget. Berber és keresztény csapataival szállt szembe az uralkodó szláv csapataival. Észak- Spanyolországban a Pireneusig tolta ki uralma határát, de Afrikát elvesztette a berberekkel szemben. A hadvezér halálával (1002) lezárult az Omajjádok utolsó fénykora, mert a kalifátus összeomlott a 22 évig húzódó polgárháborúban, melyben olykor kilenc trónkövetelő harcolt egymás ellen. Szinte minden városnak vagy erődnek saját dinasztiája volt.
Az Omajjádok egyedül nem bírtak a fiatal kasztíliai államhatalommal, ezért 1086-ban segítségül hívták a berber almorávidákat, akik megverték a keresztény seregeket, jelezve, hogy az arabok spanyolországi uralmának vége. 1090-től berberek uralkodtak Magreb felett. Az arab birodalmak ideje lejárt, az iszlám hatalom a berberek, a törökök és az irániak kezébe került.
Burchard Brentjes "Izmael fiai", Kossuth könyvkiadó, Budapest, 1986