Az ókorvég szellemi zűrzavara

A császárkori Róma utolsó válságos évszázadaiban megrendült a világkép, elvesztek a régi hitek, eszmék, értékek, a szegények reménységet kerestek. A régi vallás, a római mitológia egyre inkább kiürült, egyre bürokratikusabb szertartássá lett, amelyet tilos volt tagadni, de hinni nem lehetett benne.

Az a három évszázad, amíg a kereszténység üldözöttből kötelező vallás lett, az eszmék kavargásának alig áttekinthető zűrzavara. Ez a káosz fejezi be az ókort, és készíti elő a középkori gondolkodást. A római vallás már nem adott válaszokat, így a provinciákban állomásozó katonák addig ismeretlen istenek tiszteletét hozták Rómába. Ezek újszerűsége, titokzatossága, könnyen érthető tanítása vonzó volt. Egyiptomból érkezett Ízisz és Szarapisz, Perzsiából Mithrász, Pannóniából Silvanus isten. Szentélyeket építettek nekik, és az új istenek elkezdték kiszorítani a hivatalos istenekről kialakult vallásképet.

Különösen a Mithrász- kultusz jelentett másféle vallási élményt, ez volt a kereszténység legfőbb versenytársa. Alapelve, mitológiája, világképe a Zarathusztra nevéhez fűződő ősi vallásból származik. Két istent ismer: a jó és fényességes Ahuramazdát, és a gonosz, sötét Ahrimant. Ezeknek küzdelme a világmindenség örök folyamata. Ennek a vallásnak újabb, áttekinthetőbb változata volt a Mithrász- kultusz. Ebben nem voltak egymás fölé és alá rendelt jó és rossz démonok, egyértelműen állt egymással szemben a daliás ifjúnak ábrázolt Mithrász és a bika formájában megjelenő sötétség. Mithrász diadalmasan legyőzi a bikát. A hit alapvető erkölcsi parancsa volt, hogy az embernek a jó, a világosság, a tisztesség oldalán kell állnia. Mithrász hívei nem tagadták meg Róma isteneit, csak éppen nem törődtek velük, a kultusz akadálytalanul terjedhetett.

Ez a vallás Mani fellépésével olyan filozófiába fordult át, amelynek már politikai hatása is volt. Mani az ókorvég talán legnagyobb hatású gondolkodója volt: vallásalapító, filozófus, államférfi, népvezér. Tanításában, a manicheizmusban elegyítette a Mithrász- kultuszt, és zsidó, keresztény, görög újplatonikus, gnosztikus elemeket. Mindebből egy világos, áttekinthető, elnyomásellenes, emberségért lelkesítő világnézet alakult ki. Perzsa származású volt, a királyi család rokona, akit egy dinasztiaváltás következtében kivégeztek. Halálhíre nagyobb lendületet adott tanításának, túlterjedt Iránon, megjelent a görög nyelvű provinciákban, majd Itáliában is. Befolyása tetten érhető a zsidó, a keresztény, és az iszlám vallásban is. Tanítása lényegében az örök kettősség: a jó és rossz küzdelme, egymásra hatása. Az emberek magukban is átélték ezt a kettősséget, így könnyen építették be ezt a tant világnézetükbe.

Az ókor utolsó jelentékeny görög filozófusa, Plótinosz volt az újplatonizmus megteremtője. Olyan misztikus filozófiai rendszert alakított ki, amelyet akár egy vallás teológiájának is tekinthetnénk. A hitet keresőkre tehát még Platón is hatott, javarészt Plótinuszon átszűrve.

Ennél erősebben hatottak a későbbi görög iskolák: a sztoikusok, az epikureusok, és a cinikusok. A szilárd erkölcsiséget kívánó, önfegyelemre nevelő, a szenvedést részvéttel átérző sztoicizmus erősen hatott a kereszténységre. Ezt bizonyítják Seneca írásai. Epikurosz filozófiai rendszere egy természetismereten alapuló, materialista jellegű tanítás volt, amely a lélek békéjét kívánta szolgálni. A tanítás Lucretius költeményében érte el legmagasabb rendű kifejezését. Az epikureizmus eszménynek állította az önfegyelmet, a józan mértéktartást, és a műveltséget mint a derű eszközét. Később ez a tan az erkölcstelenség vállalása lett, az ókorvég századaiban a kéjenc, elpuhult, iszákos ember ezzel a filozófiával indokolta léhaságát. Az eszmei zűrzavarból sokan szkepszisbe menekültek, Pürrhón megismerést tagadó elméletébe, amelynek lényege a kétely. "Minden lehetséges, de semmi sem bizonyos". Philón megkísérelt összhangot teremteni Platón és az Ótestamentum között. Életműve jelentékeny hatással volt a gnosztikusokra, akik hol keresztényeknek vallották magukat, hol keresztényellenesnek. Ők szembeállították egymással az Atyaistent, mint az anyagi világ teremtőjét Krisztussal, a lelki Istennel.

Ez a káosz jellemzi azt a három évszázadot, amíg kereszténység üldözöttből uralkodóvá lett. A káoszból való menekülés vágya magyarázza, miért volt olyan nagy vonzereje a kereszténységnek minden életveszély ellenére is.

Hegedüs Géza "A szent doktorok tudománya", Kozmosz könyvek, 1990