Az Isten eszméje

Isten eszméje a nyugati filozófiákban két történelmi gyökérre vezethető vissza: a Bibliára és a görög filozófiára.

Amikor Jeremiás látta, hogy mindaz, amiért egész életében dolgozott, összeomlott, amikor népe elfordult Jahvétól, egy dologgal vigasztalódott: elég az, hogy Isten van. Nem számít van-e halhatatlanság, nem fontos, hogy Isten megbocsát-e, és nincs már a világban elérendő cél. Ha minden elveszett is, egy dolog, Isten, megmaradt. Ha az e világi élet- az isteni gondviselésbe vetett hittel együtt- elveszett is, egy dolog megmaradt: Isten, a győztes realitás. Ez az egyetlen realitás nem absztrakt módon fejeződik ki, hanem leszállva a földi létbe.

A görög filozófusok hasonlókat mondtak csak más szavakkal. Tudták, hogy a többistenhitet csak a szokás állandósította, mert hiszen a természetben csak egy Isten van. Ez az Isten szemmel nem látható, nem hasonlít senkire. Istent mint világelvet, kozmikus törvényt, végzetet, gondoskodást vagy mint démiurgoszt fogalmazták meg. A görög gondolkodóknak ez az Istene azonban elmeszülemény, nem Jeremiás élő Istene. Lényegében a kettő mégis azonos. Erről a kettős tőről sarjadt a nyugati teológia és filozófia számtalan változatú Isten-fogalma.

Napjaink filozófusai megkerülik Isten létének kérdését. Nem állítják, hogy van, de nem is tagadják. A filozófiai gondolkodásnak azonban kötelessége, hogy véleményt nyilvánítson ebben a kérdésben. Isten kérdését tételek és ellentételek formájában szokták vitatni.

Vizsgáljuk meg ezeket a tételeket!

A teológiai tétel: ismerjük Istent, mert a prófétáktól Jézusig bizonyos embereknek kinyilatkoztatta magát. A kinyilatkoztatás nélkül az emberek számára nincs realitása Istennek, gondolati úton nem közelíthető meg. De már a bibliai kinyilatkoztatástól függetlenül is létezett bizonyosság Isten realitására vonatkozólag.

Az ellentétel: minthogy Isten létének valamennyi bizonyítása megcáfolható: Isten nincs. Ez a következtetés is hamis. Mert Isten nemléte éppoly kevéssé bizonyítható, mint léte. Az Isten egzisztenciáját bizonyító érvek lényegében különböznek a tudományos bizonyításoktól. Ezek az ember arra irányuló kísérletei, hogy az Istenhez való felemelkedés tapasztalatának a gondolkodás terén kifejezést találjon. Isten nem lehet kötelező érvényű tudás tárgya. Érzékszerveinkkel meg nem tapasztalható. Láthatatlan. Látni nem lehet, csak hinni lehet benne.

De miből fakad ez a hit? Ennek forrása nem a világi tapasztalatok határain belül van, hanem az ember szabadságában. Az az ember, aki tudatában van szabadságának, bizonyságot nyer Istenről. Szabadság és Isten elválaszthatatlanok egymástól. Miért? Szabadságomhoz nem magam által jutok, kapom azt. S ha nem kapom, nem követelhetem. A legnagyobb szabadságot a világtól való függetlenségben tapasztalom, s ez a szabadság mély kapcsolatban áll a transzcendenciával. A szabadság az ember egzisztenciája, ennek ereje Istenről való bizonyosságom. Ha szabadságomról való bizonyosságom egybeesik azzal, hogy Isten léte is bizonyos számomra, akkor kapcsolatnak kell lennie a szabadság tagadása, és Isten tagadása között is. Ha nem tapasztaltam meg saját létem csodáját, akkor nincs szükségem Istenhez való kapcsolatra sem, megelégszem a természet konkrét létével, a sok istennel, a démonokkal. Másfelől van egyfajta kapcsolat az Isten nélküli szabadság hite és az ember istenítése között. Illuzórikus, magam csinálta szabadság ez, amelyben az ember abszolútnak és függetlennek szeretné érezni magát. Rábízom magam akaratom erejére és a halál kihívó elfogadására. Az önáltatás, hogy önmagam által vagyok, tanácstalanná és üressé változtatja szabadságomat. Isten számomra olyan mértékben van, amily mértékben én szabadságomban igazi önmagammá válok. Nem tudásom tartalmaként van számomra, hanem mint olyan valami, ami csak egzisztenciám révén közelíthető meg. Egzisztenciánknak szabadságként való megvilágosodása nem bizonyítja Isten konkrét létét, csak rámutat arra a területre, ahol lehetséges megbizonyosodni felőle. Az a gondolkodás, amely kötelező érvényű bizonyosságra törekszik, nem ér célt Isten létének semmiféle bizonygatásával. Isten soha sem lesz kézzelfogható tárgy a világban. Szabadságunkban nem szabad engedelmeskednünk kézzelfoghatóságoknak, és világi hatalmasságoknak. Ha Isten bölcsessége a maga fenségében mindig szemünk előtt ragyogna, ha olyan abszolút tekintély volna, mely nem tűr ellentmondást a világban, akkor csak bábjai volnánk akaratának. Isten azonban azt akarja, hogy szabadok legyünk. Istenről szóló tudomány helyett a filozófia révén egy átfogó tartalmi istentudatot nyerünk. "Isten van". Nem tudjuk egészen felfogni ezt a realitást, értelmünk és érzéki tapasztalásunk számára semmit nem jelent. Jelentését csak akkor tapasztalhatjuk meg, ha "transzcendentálunk", ha a tárgyi világ mögé hatolunk. Életünk célját akkor érjük el, amikor felfedezzük az igazi realitást, az Istent. Ez a hit tiltakozik minden közvetítés ellen, ez a hit nincs hittételekbe foglalva, nincs történelmi realitáshoz kötve. Az ember mindig közvetlenül, független viszonyban áll Istennel. Nem Istenről való tudásunk a fontos, hanem az Istenhez való viszony. Istennel szembeni magatartásunkat három parancsolat írja körül: "Ne csinálj magadnak faragott képet, vagy hasonmást!" "Ne legyenek tenéked más isteneid én előttem!" "Legyen meg a Te akaratod!" A hit istene távoli Isten, titokzatos Isten, bebizonyíthatatlan Isten. A filozófia nem ad: csak ráébreszthet, emlékeztethet, a filozófiában megértjük azt, amit voltaképpen már tudunk.

Karl Jaspers "Bevezetés a filozófiába" Európa Könyvkiadó, Budapest, 1989