Az Atlanti-partok kereskedelme a 16.-17. században

A Földközi-tenger és a Balti-tenger volt Európa két legfontosabb tengeri víziútja. Az Atlanti-óceán partvidéke szintén jó kikötőkkel rendelkezett, Lisszabontól egészen Brémáig. Partmenti hajózása ugyanolyan jelentős volt, mint az említett két beltengeré. Az északi beltengert a hollandok uralták, de a spanyol-portugál flotta is volt akkora, mint a hollandoké. Nagyobb volt az angol, és a francia flottánál is. Ez a flotta járta a Földközi-tengert és az Atlanti vizeket, majd a 16. században már az Újvilág felé hajózott. Bilbao volt az egyik legfontosabb kikötő. Hajózása minőségben messze felülmúlta Sevillát, Malagát, Barcelonát. Nagy hajóépítő központ volt, nagy készletekkel rendelkezett fából. A legtöbb spanyol hajót itt építették, nagyobbakat, mint Andalúziában. Hátránya az volt, hogy itt nem voltak hajózható folyók, sok fa hozzáférhetetlen maradt, nem lehetett a hajóépítő ipart továbbfejleszteni. Az erdők kiirtása, majd a romló minőség miatt a Viscayai-öböl hajózása a 18. században lehanyatlott.

A virágkor éveiben Bilbao hajózásának jellege a hollandokéhoz hasonlított. Nem luxuscikkeket, hanem közszükségleti cikkeket forgalmazott tömegesen. A fő exportcikk a gyapjú volt, főleg a Segovia tartományban, Burgosban összegyűjtött termékeket szállították Bilbaóba, ahol hajóra rakták és zömét Hollandiába szállították. Kis mennyiségben szállítottak még vasat is, valamint jelentős mennyiségű, de nem túl jó minőségű bort is. A fő importcikk a flamand és angol posztó volt.

A másik fontos kikötőváros Sevilla volt, az Indiával és az Újvilággal folytatott kereskedelem végállomása. Sokáig ez a város volt az Újvilágból érkező áruk fő lerakóhelye: festéket, cukrot, kinint, dohányt, kakaót szállítottak ide. Andalúzia is rendelkezett fával, és ami még kedvezőbb, hajózható folyói is vannak. Mégsem építettek itt olyan sok, és olyan jó hajót, mint Bilbaóban. Az Angliához fűződő kapcsolatai viszont jobbak voltak. Nagy mennyiségű nyugat-angliai posztó érkezett Bristolból, Andalúzia kiváló felvevőpiaca volt az észak-európai árucikkeknek is. A konzulátus monopolistái sok mindent importáltak, hogy majd keleten értékesítsék azokat. Andalúzia fő exportcikke szintén a gyapjú volt, de ők látták el Európát naranccsal, fügével, mazsolával, mandulával is. A legsikeresebb exportcikk a dél-spanyol vörösbor volt (Claret). A legfontosabb importőr Anglia volt, mert ott nem termett meg a szőlő. Sokáig a bordeauxi bort vették, de ez a vidék a 16. századra politikai okokból kegyvesztetté vált. Az igényes angol ízlésnek pontosan megfelelt a dél-spanyol vörösbor, amit azután Sevillából importáltak. Az édes fehérbor kereskedelme kisebb volumenű volt, de jó árat adtak érte. Ez főleg mediterrán forrásból származott (Kréta). Az atlanti-parti kereskedelem legfontosabb árucikke- a posztó, és bor mellett- a só volt. Szállításának a hollandok voltak a nagy mesterei, csakúgy, mint legnagyobb felhasználói. A 16. században kimerültek saját készleteik, ezért főleg a Viscayai-öbölből importálták a sót. A holland szabadságharc feszült helyzetet eredményezett, ez a 16. század végén szállítási fennakadásokat eredményezett. Más forrásokból is be tudták szerezni a sót, de nem eleget. Mivel szükségük volt a sóra, és ennek szállítóiként voltak ők maguk is nélkülözhetetlenek, a háború idején is folytatták a sókereskedelmet a spanyol kikötőkkel. Spanyolország elnézte mindezt, hiszen ők is rá voltak szorulva a hollandok által szállított gabonára. A politikai helyzet miatt azonban a kereskedelem bizonytalanná vált, és kifizetődőbb lett Nyugat- Indiával kapcsolatba lépni.

J. H. Parry The Economy of Expanding Europe in the 15th and 17th Centuries. (ford, Märcz Róbert)