Az állam tekintélye

Hitler nem akkor lett korlátlan urává a nemzetnek, amikor megszerezte a hatalmat, fokról fokra igyekezett elérni, hogy a nemzet mielőbb teljesen alárendelje magát akaratának. Arra épített, hogy a lázadás és ellenzékieskedés szellemével sokan nem rokonszenveznek, éppen a német hűségkomplexusra, és megrögzött engedelmességre számított. Rendszerét maradiság, konzervatív merevség jellemezte.

A hagyományos német gondolkodásmód ismeretéből indult ki, amely mérhetetlen megilletődéssel tiszteli az államiság eszméjét és általában az uralkodó államot. Hitler korában szembetűnő volt a tekintélytisztelet, s az hogy Hitler a hatalmat törvényes eszközökkel szerezte meg, már eleve semlegesítette az ellenzéket. A rendezett életre vágyó polgárok, akiknek nem tetszettek az új uralom erőszakos módszerei, nem mertek szembeszállni a törvényes állami tekintéllyel. Nem merték átlépni az alattvalói hűség korlátait, megszegni az állampolgári hűségesküt. Nem volt szabad a nemzeti ügynek ártani, a közös ügy minden mást háttérbe szorított. Sokan azzal vigasztalták magukat, hogy csak azért maradnak hivatalukban, nehogy a rendszer még odaadóbb híveivel váltsák fel őket. A valóságban mind mélyebben illeszkedtek bele a végrehajtó hatalom jól működő gépezetébe, beletörődtek az új rendbe.

Az államszervezet igyekezett az embereknek csak egy apró szerepet adni a nagy gépezetben, az embereket a munkaműveletek gépies végrehajtóivá változtatni. Az alkatrész-emberektől nem a gondolkodást, hanem a gondolkodás mellőzését, nem a véleményt, hanem az előírások ismeretét, nem az érzéseket, hanem az érzéketlenséget, nem az önállóságot, hanem az alárendeltséget és a parancsok engedelmes végrehajtását követeli meg. A Führerprinzip (vezérelv) az egyéni felelősséget, a lelkiismeretet, és erkölcsi gátlásokat oly mélyen rejtette el a rendszer személytelenségében, hogy a felelősség elkallódott, vagy áttevődött a Führerre. Így ezek az emberek megszabadultak minden gátlástól. A gondolkodást hamar felváltotta a lojalitás, a vak engedelmesség.

Az olyan rendszerben, ahol törvények szentesítették a bűntetteket, e cselekmények rosszallása a törvényekkel való szembefordulást jelentette. A rendeletek kidolgozóiban, távol a tett színhelyétől, semmi sem váltott ki lelkiismeretfurdalást. Az emberi erényeket ez a rendszer elfojtotta. Az emberek gépiesen és engedelmesen végrehajtották a rájuk bízott feladatokat, sokan őszinte meggyőződéssel vettek részt a bűntettekben, azt gondolván, hogy jó ügyet szolgálnak. A legszörnyűbb gaztetteket ezek az emberek a föltétlen engedelmesség és alárendeltség tudatában, jó szándékkal követték el. Nem tartották magukat bűnözőnek, pedig ezek a gyakran rendezett életmódot folytató, átlagos emberek gonosztevők voltak. A bűnözői hajlam már valahol ott van, amikor lemondunk a gondolkodás és önálló ítéletalkotás jogáról, amikor másra akarjuk áthárítani a felelősséget, amikor feladjuk emberi függetlenségünket, amelyet gondolkodás nélküli alárendeltséggel és engedelmességgel pótolunk.

Dusan Hamsik "A középszerűség géniusza", Kozmosz könyvek 1968