Az Akropolisz

Mediterrán népek ősidőktől fogva magaslatokon szerettek fészkelni, két csapás elől. Nő- és gyermekragadásért partjukra törő kalóztámadás az egyik, mérgező leheletű mocsárláz későbbi a másik csapás. Se gitárszó, se narancsillat, pásztorsíp, vagy kéklő hold nem űzte el a maláriát.

A sziklatetőre rakott fészek sokszor kis várhegyet viselt a feje búbján, ott élt a király, közelebb az istenekhez, mint népéhez. Százával volt ilyen fellegvár, Akropolisz a tenger körül.

Ha az elnevezést ma az athénival azonosítjuk, ennek a páratlan szépsége a magyarázata. Tékozló díszítése a pánhellén szórványvilágnak szánt politikai propaganda volt. Nem is lakták halandók a fénykorban, kizárólag istenek és törzsalapító, mondabeli uralkodók, nekik csak a sírjuk. Végső alakjában Periklész és Pheidiasz közös műve volt. Egyikük sem látta befejezve, egyiküket a pestis vitte el, a másikat száműzték. Négy fő épület ragyogott kifestve a sziklatalpon. A Parthenón: Athéné Parthenosz, a szűz istennő főtemploma; Propülaia: a várszerű díszkapu, északi szárnyában képtárral; egy szokatlan alakú szentélykombinát: Erekhtheion s győztes védelmezőjük, Athéné Niké tenyérbe kívánkozó gyönyörű kis temploma a mellvéden. Szétszórva számos fogadalmi és hálaadó szobor állt a szűz patróna harcra öltözött, tízméteres ércalakja körül.

1458-ban a hódító török mecsetté alakította át a Parthenónt, az Erekhtheiont pedig háremmé. Velence pusztító hadjáratokat vezetett a város ellen: a várhegy bombázásakor egy bomba betalált a templomba, a templom cellarészében található puskaporos raktár felrobbant, a kövek ledőltek. Azóta hiányzik a Parthenón teteje s fél sor oszlop mindkét oldalán. Ki van belezve, egy romtemplom. A nyugati oromzat istenfigurái a márványküszöbre zuhanva széttörtek. A keleti oromzat maradék szobrait az angol követ szedette le 1801-ben. A veszteséglista csupán számokban: több mint ötven életnagyságon felüli alaknak megvan a fele, mind torzó és töredék, kilencvenkét domborművű metopéból maradt hatvan, legtöbbje nagyon sérült, megvan a külső cellafalon körbefutó 160 méter hosszú fríz kétharmada. Még ezután is őszinte a csodálat. Nem ok nélkül jártak csodájára az ókorban.

A templomon semmi sem volt mechanikusan egyforma, s mértanilag szabályos, beoltották az Ésszerűbe a Fantáziát. Enyhén hajlott az oszlopsor közös lábazata, egészen kicsit befelé hajoltak az oszlopok, törzsük felfelé vékonyodott kicsit. Szabad szemmel nem is láthatóan! A keleti oromzat szobordíszítése Athéné születését ábrázolta, a nyugati pedig vetélkedésüket Poszeidónnal. Egyikük vizet, a másik olajfát fakasztott a sziklából; Athéné nyert az olajfával. A metopék szimbolikus jelenetei hellének és barbárok szokványos küzdelméről szólnak. Fékevesztett, romboló titánok a mértéktartó olümposzi istenek ellenfelei, barátságos lapithák nőrabló kentaurokkal viaskodnak, Thészeusz az Athénig nyomuló szilaj amazonokkal.

Pheidiasz forradalmi gondolata volt, hogy a két oromzat és a metopék hagyomány szabta mitológiai jeleneteit szervesen összefonja Athén valóságos életével, a harmadik díszítőelemen, a frízen. Ha a Parthenón volt a legszebb görög templom, akkor az Akropolisz legeredetibb épülete a többfrontos szentélykombinát, az Erekhtheion, amit tervezője egyenlőtlen sziklatalajon, háromméternyi szintkülönbséggel összehangolt, hogy kielégítse az athéniak mindenféle isten- és őskultuszát. A szentélyekben Athéné mellett a bősz vízi istent, Poszeidónt is tisztelték. Ikerkultuszuk volt az Akropoliszon. Különböző magasságban egymáshoz szokatlanul illeszkedő épülettagjaival, sokoldalú rituális foglalat az Erekhtheion. A templom vallásos fókusz és kultikus villámhárító a város védelmére. De nemcsak szerkezeti megoldása hallatlanul szellemes és eredeti, csodálatos az ión oszlopok szépsége is, s a templom déli oldalán áll a párkánytartó hat márványleányzó: a kariatidák. Súlyhordozó, redőzetes oszlopok, de kőben is utolsó leheletig görög honleányok, mert a múlt század eleji szabadságharc alatt testükön, arcukon megsebesültek török golyóktól, újabban az ennél is roncsolóbb levegőfertőzéstől féltik őket.

Cs. Szabó László "Görögökről", Európa könyvkiadó, Budapest, 1986