A wilsoni béke
W. Wilson elnök a demokratikus béke világhírű prófétája lett, az erkölcs képviselője egy háborús világban. Azért támogatta a beavatkozást a háborús rendezésbe, hogy vezető szerepet biztosítson az amerikaiaknak a béketárgyalásokon.
1918. január 8-án Wilson felvázolta a kongresszusnak híres tizennégy pontját a béke feltételeiről. Az első öt pont liberális általánosságokat tartalmazott: nyilvános szerződéskötést, a tengerek szabadságát, a kereskedelmi korlátok felszámolását, fegyverzetcsökkentést, és a gyarmati igényeknek a helyi lakosság érdekei szerinti, pártatlan rendezését. A további pontok a kis nemzetek önrendelkezését is tiszteletben tartó határmódosításokkal foglalkoznak. Wilson szemében az utolsó pont volt a legfontosabb, amely a béke fenntartása céljából egy nemzetközi szervezet létesítését írta elő. A tizennégy pont egy része ellentétes volt a szövetségesek által megkötött titkos szerződésekkel. Wilson nem vett róluk tudomást. Abban reménykedett, hogy rá tudja venni a szövetségeseket megtagadásukra.
1919 januárjában a győztesek Párizsban hozzáláttak a Németországra kényszerítendő béke feltételeinek egymás közti megtárgyalásához. Jelentéktelen békedelegáció és számtalan szakértő társaságában Wilson is útnak indult Párizsba. Úgy gondolta, egyedül ő hivatott arra, hogy nagyvonalú békét fogadtasson el a világgal. Tárgyalási pozícióit azonban több tényező kedvezőtlenné tette. Az amerikai választók 1918-ban republikánus párti többséget hoztak létre mind a szenátusban, mind a képviselőházban. Így politikáját hazájában elutasították. Amikor az előzetes békeszerződésbe belefoglaltatta a Népszövetség létrejöttét és visszatért Washingtonba, a szenátusnak már több mint egyharmada ellenezte ezt. Úgy utazott vissza Párizsba, hogy hatalma közben már meggyengült. Egyre több engedményt kellett tennie. Kénytelen volt átengedni Olaszországnak jelentős német nyelvű területeket. Japán nem csak Németország óceáni gyarmatait szerezte meg, hanem a Santung- félszigeti német birtokokat is. Németországot megfosztották gyarmataitól, kereskedelmi tengerészetétől, lefegyverezték, területeket vesztett. Be kellett ismernie háborús bűnösségét, és így jóvátételt kellett fizetnie. A békeszerződés nem tette lehetővé a győztesek és legyőzöttek kiegyezését.
A bolsevik Oroszország meghirdette a világforradalmat, a szövetségesek abban reménykedtek, hogy el tudják nyomni a bolsevizmust, mielőtt még elterjedne. Ezért szálltak meg Amerika részvételével bizonyos orosz területeket. Wilson csatlakozott a szövetségesek katonai blokádjához is, és nem volt hajlandó diplomáciailag elismerni az új, szovjet államot. A kimerült Wilson szemében a versailles-i szerződés minden hibájáért kárpótlást nyújtott az önrendelkezés megvalósítása, s legfőképpen a Népszövetség létrehozása. Ettől várta a fegyverkezés csökkentését, az egykori német területek kormányzásának ellenőrzését, a nemzetek függetlenségének és integritásának megőrzését. Amerikában sok ellenzője volt az új szervezetnek: a csalódott kisebbségek, az izolacionisták, akik nem akarták Amerikát belekeverni európai ügyekbe, a liberálisok elleneztek mindenféle demokratikus elvektől eltérő kompromisszumot. A szenátusban nem lett meg a kétharmados többség a szerződés elfogadására. Wilson kortes körútra indult, de az idő előtt megöregedett és érzelmileg kimerült elnök egészsége felmondta a szolgálatot, vissza kellett szállítani Washingtonba. Itt komoly szélhűdés érte, és elnöksége hátralévő idejére csaknem tehetetlenné vált. Wilson az amerikai néptől, és az 1920-as elnökválasztástól várta a szerződés elfogadását. A választást Harding nyerte, a kampány, a sajtó, s végül az eredmény azt jelezte, hogy az amerikai nép olyan elnököt szeretne, aki a legkevésbé hasonlít Wilsonra. És ezt az elnököt meg is kapta.
Sellers-May-McMillen "Az Egyesült Államok története", Maecenas kiadó, 1996