A történelem utópikus értelmezése
A Péter óta eltelt teljes másfél században semmi mással nem voltunk elfoglalva, mint hogy az összes emberi civilizációval való érintkezés, a történelmük, eszményeik sajátunkként való elfogadásának nehéz munkáját végeztük. Tanultuk és szoktattuk magunkat, hogy szeressük a franciákat, a németeket és mindenkit, mintha testvéreink volnának, még annak ellenére is, hogy ők soha nem szerettek bennünket, és elhatározták, hogy nem is fognak soha. Péter egész tevékenysége a látókör kiszélesedését eredményezte, amire talán nem volt példa egyetlen nép esetében sem.
A Péter előtti Oroszország tevékeny és erős volt, habár politikai kialakulása lassú volt, kimunkálta egységét, és készült megszilárdítani határvidékeit. Tudta, hogy nagy kincset hordoz, ami sehol máshol nem található- a pravoszláviát. Tudta, hogy ő Krisztus igazságának, az igazi igazságnak, Krisztus valódi alakjának az őrzője, amely minden más hitben, minden más népben elhomályosult. Ez az örök igazság Oroszországnak jutott, hogy megőrizze, mintegy mentesítve lelkiismeretünket minden másfajta műveltség megszerzésének kötelezettsége alól. Minden közelebbi érintkezés Európával bomlasztóan hathat az orosz eszmére, eltorzíthatja magát a pravoszláviát, és pusztulásba taszítja Oroszországot. Így a régi Oroszország úgy döntött magánál tartja pravoszláviáját, bezárkózik.
A péteri reform nem műveltség, nem tudomány, nem is az orosz erkölcsi elvek elárulása. A többi nép iránt érzett csaknem testvéri szeretetünket jelenti, az emberiség szolgálatát, néha a legfontosabb közvetlen érdekeink rovására. Megbékélés az ő civilizációikkal, eszményeik megismerését és megbocsátását hozva. Ez pravoszláviánknak az emberiség egyetemes szolgálatára való tevékeny alkalmazásának kezdete.
Pravoszláviánk nem is rendeltetett másra, valójában ez alkotja igazi lényegét. Mindezzel tudatára ébredtünk egyetemes jelentőségünknek, ez a szerep nem hasonlít a többi népére, ott minden egyes népi személyiség kizárólagosan önmagáért él, mi pedig mindenki szolgája leszünk az egyetemes megbékélés érdekében. Mindez az emberiség végleges egyesüléséhez vezet. Ha valaki első akar lenni Isten országában, legyen mindenkinek a szolgája. Így értelmezem az orosz rendeltetést, mint eszményt. Mint a pravoszlávia vezetője, mint a pravoszlávia oltalmazója követelhetjük Konstantinápoly megszerzését, ez az a szerep, amely már III. Iván óta nekünk rendeltetett, ő volt az, aki a bizánci kétfejű sast a régi orosz címer fölé helyezte. Péter után ébredt tudatára Oroszország, hogy rendelkezik a rendeltetésének betöltéséhez szükséges erővel. Ez az egyesülés nem politikai leigázást, erőszakot jelentene, nem is az egyéni haszon nevében jön majd létre, a hivatalos kereszténység színe alatt, amiben a sötét aljanépen kívül senki nem hisz valójában. Ez a Keleten megőrződött, és meglévő krisztusi igazság valódi felmagasztalása, és a pravoszlávia végső szava lesz. Hiszek ebben az új szóban, amit az egyesült pravoszlávia élén álló Oroszország mondhat ki, az emberek testvériségéről, az egyetemes megbékélésről. Ha mások ezt álomnak látják is, ki ismerheti Isten útjait?
F. M. Dosztojevszkij A történelem utópikus értelmezése in "A történelem utópikus értelmezése", Osiris Kiadó, Budapest, 1998