A történelem terrorja (1. rész)
Szembesítenünk kell a "történelmi embert"(modern ember), aki tudatos és szándékos alkotója a történelemnek a hagyományos civilizációk emberével, aki negatív módon viszonyul ahhoz. Az egyik típus az archaikus, amit ahistorikusnak kell tekintenünk, a másik a modern, poszthegeliánus koncepció, amelyik történelmivé kíván válni.
A hagyományos civilizációk embere nem tulajdonít a történelmi eseményeknek magánvaló értéket, történelmén túli modelleket talál rájuk, vagy történelem feletti jelentést ad nekik (ciklikus elmélet, eszkatológikus jelentés). Úgy védekezett a történelem ellen, hogy a kozmogónia ismételgetésével és az idő periodikus megújításával időnként eltörölte azt. Ez a felfogás egészen máig uralkodó volt, a mezőgazdasági társadalmakban ma is az. Ezek a társadalmak makacsul ragaszkodnak a történelemellenességhez. A történelmi katasztrófákat isteni akarattal, és a csillagokból kiolvasható végzettel igazolták.
A ciklikus elméletet, és a csillagok történelmi eseményeket irányító hatásának elképzeléseit egyházatyák (Alexandriai Kelemen) is elfogadták. A középkor csúcsán ez volt uralkodó. Már a 12. században népszerűek volt, és az arab szerzők nyomán a 13. században rendszerbe is foglalták. A középkorban az eszkatológikus felfogás uralkodik (teremtés – világvége), kiegészülve a körkörös hullámzás elméletével.
A kereszténység számára az idő valóság, mivel értelme van: a Megváltás. Bűneinkért Krisztus csak egyszer halt meg, nem lehet ismétlődés tárgya. Az emberiség végzete egyszer játszódik le egy konkrét időben, ami a történelem és az élet ideje. A történelemnek és az időnek ezt a lineáris felfogását már a második században körvonalazták, de véglegesen Szt. Ágoston dolgozta ki. Az idő és történelem e két alapvetően ellentétes felfogásának szembenállása egészen a 17. századig tartott.
A 17. századtól a történelem egyenesvonalú haladásáról szóló elképzelés (Pascal) egyre határozottabb formát öltött, megfogalmazta a végtelen fejlődésbe vetett hitet, amit a felvilágosodás korának uralkodó eszméje lett. Az evolucionisták gondolatrendszerének győzelmével ez a 19. század legnépszerűbb felfogása lett.
A 20. századig kellett várni arra, hogy új megközelítések bukkanjanak fel, melyek ismét felélesztették a ciklikus elméletek iránti érdeklődést. A politikai gazdaságtanban rehabilitálták a ciklus és hullámmozgás fogalmát, a filozófiában az örök visszatérés mítoszát (Nietzsche), a történelemben az időszakok problémáját (Spengler, Toynbee). A ciklikus felfogás rehabilitációjával kapcsolatban, a mai elméletek nem zárják ki egy új univerzum megteremtésének hipotézisét. Az örök ismétlődés mítoszának jelentősége csupán a modern kor ciklikus elméleteiben fogalmazódik meg teljes valójában. Az elmélet középkori képviselői csupán az események periodikus ismétlődését kívánták igazolni azzal, hogy teljes jogú helyet biztosítottak számukra a kozmosz mozgásában és a csillagok együttállásában. Ezzel megerősítették a történelem ciklikus ismétlődésének tételét még akkor is, ha nem tekintették az ismétlődést olyannak, ami a végtelenségig tart. Amennyiben az események ciklusoktól és csillagok állásától függenek, akkor érthetővé, előreláthatóvá válnak, mivel egy transzcendens modellt alkotnak. Ily módon a háborúk, az éhínségek, a történelem által okozott szerencsétlenségek legfeljebb egy archetípus ismétlődései csupán, melyet az isteni akarattól sokszor egyáltalán nem független csillagállások és égi jelek határoznak meg.
M. Eliade "The Myth of the Eternal Return or, Cosmos and History", Princeton University Press 1974, (ford. Nagy Zsolt)