A szerelem: műkedvelő színház
A 17. század képes volt még a tudományt és a filozófiát is izgatószerré változtatni. Egyetlen vágya van: az életet élvezetté alakítani; már a földön berendezni a paradicsomot. Anélkül akarnak gyönyörködni, hogy az árát megfizetnék. Élvezni akarják e gazdagság gyümölcseit a munka fáradalmai, a társadalmi hatalom tündöklő fényét annak kötelességei, és a szerelem örömeit annak fájdalmai nélkül. Menekülnek tehát a nagy szenvedély elől, az nem sikk, és a szerelemről csak az édes, habkönnyű tejszínt fölözik le. Mindig szerelmeskedők, de sohasem szerelmesek komolyan. Szerelem és gyűlölet szenvedélyek, a szenvedélyek pedig kényelmetlenek, a szellemesség hiányának jelei.
Az erotika könnyed társasági játékká változik, mulatságosan utánozza a szerelmet, és határozott szabályoknak vetik alá. A szerelem műkedvelő színházzá válik, kitervelt komédia, melyben mindent előre látnak, és előre meghatároznak. A szereposztást – mely a hölgyre mindig a szeszélyes uralkodónő, az úrra mindig a lovagi imádó részét osztja ki- s a beszédeket és mozdulatokat, melyekkel az egyes állomásokat - udvarlást, vonakodást, meghallgatást, boldogságot, csömört, válást- jelezni kell. Régi hagyomány formálta ezt ki, minden megengedett, csak jelenetek nem, a féltékenység is csak játékos jelleget ölthet. Ez az üvegházi szerelem is csak a törvénytelenség fülledt légkörében virágzik, nem emlékeztethet semmi a családi életre. A terhesség nevetségessé tesz, ezért ha csak lehet, elkerülik, ha pedig bekövetkezik, lehetőleg sokáig titkolják. A házasságon belüli szerelmet régimódinak és képtelennek, s ami még rosszabb, ízléstelennek tartják.
A házastársi hűségben illetlenséget látnak, legfeljebb a négyszögházasságokat tűrik meg, ahol a párok váltakoznak. Ha egy asszonynak nincs szeretője, azt mondják: nincs vonzereje, az olyan férj pedig, aki nem tart szeretőket, az vagy impotens, vagy tönkrement. Egy nagyvilági hölgy helyes viselkedéséhez hozzátartozik a meg nem engedett boldogság élvezése, hogy szerelmes éjszakáinak nyomát kénytelen időnként nyilvánosan bemutatni: a szeme köré fekete karikákat festeni, lankadt arckifejezést ölteni, egész nap ágyban maradni; míg minden jó modorú ember számára kötelező ezt az állapotot ironikus csodálkozással konstatálni. A férj eközben minél több szellemességet, szeretetreméltóságot, bájt fordít erre a szerepre. Minden asszonynak kötelező volt legalább egy szeretőt tartania, másképp társaságilag kompromittálva van. Itáliában sok hölgy a házassági szerződésben kikötött magának olykor kettőt is. A vőlegénynek nemigen volt ellenvetése, hiszen egy másik szerződésben már maga is szeretőként szerepelt. A nyilvános szerető árnyként kísérte úrnőjét látogatásain, sétáin, a színházban, a templomban és a bálon. Mellette ült a kocsiban, ott lépegetett gyaloghintója mellett, vigyázott a kutyuskára, tartotta a napernyőjét. Reggel felkeltette, behozta a csokoládét, segédkezett toilettjénél, ágyához vezette a látogatókat, még a reggeli fürdőnél is.
Minden aggály nélkül éltek nem ártatlan mérgekkel: mindenki szedett "szerelmi labdacsokat", "spanyol legyeket", és hasonló izgatószereket. A rokokó mégis inkább erotikátlan volt, csak éppen nem akart lemondani a szerelem élvezeteiről. Nem a tartalom, hanem a forma, nem a dolog, hanem a módszer válik fő kérdéssé, ez pedig mindig a hanyatlás jele. Nem voltak a rokokóban erotikus lángelmék, annál inkább nagy szerelmeskedők, páratlan artistái a szerelem művészetének, melyet ekkortájt fejlesztettek rendkívül szellemes és alapos tudománnyá. Ilyen virtuóz volt Madame Pompadour, és Casanova.
Egon Friedell "Az újkori kultúra története III." Holnap Kiadó, Budapest, 1989