A reformáció – a természet és a kegyelem egysége

Aquinói Tamás indította el azt a vitát, amit általában a "természet és kegyelem" fogalmával jellemezhetünk. A kegyelem jelenti a felső szintet: a teremtő Isten, a menny, a mennyei dolgok, a láthatatlan világ, az ember lelke, és az egység tartoznak ide. A természet az alsó szint: a teremtményvilág, a föld és a földi dolgok, a látható világ, a természet, az ember teste és a sokféleség tartoznak ide.

A reformáció a totális bűnbeesés bibliai tanítását fogadta el. Az egész embert Isten teremtette, de az ember mindenestül bűnös lett, beleértve intellektusát és akaratát is. Aquinóival szemben azt állították, hogy csak Isten autonóm. A döntő tekintély mellett nem lehet más autonóm. A megváltás területén nincs helye az emberi autonómiának.

A római katolikus felfogás szerint a megváltás kétféle műből tevődik össze: Krisztus meghalt a mi üdvösségünkért, de az embernek ki kell érdemelnie Krisztus érdemét. Itt került bele a humanisztikus elem.

A reformátorok szerint az ember képtelen bármit is tenni üdvösségéért, sem autonóm, sem humanista, sem vallásos, sem pedig erkölcsi törekvései nem segítenek rajta. Az ember Isten kegyelméből, hit által üdvözül. A reformáció Krisztus tanítását követte, amikor Krisztusnak Istenről szóló kinyilatkoztatását elválaszthatatlanul összekapcsolta az írott Ige kijelentésével. A Szentírás kétféle ismerethez adja meg a kulcsot: Isten ismeretéhez egyfelől, az ember és a természet ismeretéhez másfelől. A nagy reformátori hitvallások hangsúlyozzák, hogy Isten kijelentette önmaga tulajdonságait az ember számára a Szentírásban, és ez a kijelentés érvényes mind Istenre, mind az emberre. Isten szól a Bibliában, ezért tudunk egyáltalán valamit igazán Istenről. Ismerjük tehát a valóságos igazságot Istenről, az emberről, és valamit a valóságnak megfelelően a természetről is. Így, ha nincs is kimerítő tudásunk, de van igaz és egységes ismeretünk a Szentírás alapján. Ismerjük az ember eredetét, tudjuk, hogy Isten képére teremtetett. Az ember azért teremtetett Isten képére, hogy személyes kapcsolata legyen Vele. Az ember értéke az eredeti, bűneset előtti állapotból származik. Az ember tehát csodálatos lény. Az ember megértéséhez a másik tényező a bűnbeesés, az ember történelmének egy helyileg és időbelileg meghatározott pontján elbukott. A reformációkori ember tudta, hogy emiatt van útban a kárhozat felé. Tudta azt is, hogy bár erkölcsileg vétkes Isten előtt, mégsem tekinthető semminek. A reformáció mondanivalója tehát az számunkra, hogy Isten mind a "felső" mind az "alsó" szintről szólt hozzánk a Szentírásban. Igaz kinyilatkoztatásban szólt Önmagáról- a mennyei dolgokról- és ugyancsak igaz kinyilatkoztatásban a természetről - a világmindenségről és az emberről. Ennél fogva a reformáció emberének igazi, egységes ismerete volt. A természet és kegyelem kérdésében egységre jutottak, mert Isten mindkét világot egységben jelentette ki számukra. A reformáció nem ismert el autonóm területeket. A reformátori gondolkodás szerint az ember valaki, aki azonban fellázadt Isten ellen, erkölcsi vétke valóságos. A reformátorok megértették, hogy Krisztus a kereszten helyettük, bűneikért eleget téve halt meg, hogy az embert valóságos bűnei következményétől megmentse.

Francis Schaeffer "Szabadulás az értelemtől" Evangéliumi kiadó