A porosz militarizmus

Poroszország történelmi megítélése, különösen a szomszéd népek körében, egyoldalúan negatív, előítéletes volt. Olyan felsőbbségi államnak látták, ahol uraskodó katonák, kínosan korrekt hivatalnokok, mindenütt megbújó rendőrök, felfuvalkodott junkerek, és kardcsörtető királyok uralkodnak. Olyan országnak, amelyik nagy szegénysége ellenére állig felfegyverkezik, szomszédait fenyegeti, folyton hódításokra és zsákmányra áhítozik. (F. Andrieux francia költő)

A 18. század elején Poroszország még másodrendű nagyhatalom volt, hadserege senkit sem fenyegetett. A történészek I. Frigyes Vilmos "katonakirályt" tartják a porosz militarizmus megalapítójának. Vezértábornagya, I. Lipót herceg vezette be az egyszerre lépést, a vasból készült töltővesszőt, a drill mindenhatóságát, megszületett a hadsereg félelmetes öntudata. A hadsereg létszámát 85000 főre emelték, az állam bevételei 70%-át költötte a hadseregre. Elsősorban a terjeszkedő Oroszországgal szemben, védelmi célból kényszerültek erre.

Az ország geopolitikai fekvése kedvezőtlen volt, minden oldalról nagyhatalmak vették körül, ebből a helyzetből csak háborúval lehetett kitörni. Nagy Frigyes (1740-88) területszerző háborúi ezért nem voltak öncélúak, az egymástól elválasztott porosz területek életképessége miatt volt szükség Szilézia meghódítására, és megtartására.

A politikai célok eléréséhez katonai eszközök bevetése is megengedhető, írta "Antimachiavelli" című művében. Eszerint még a békét is háborúval lehet fenntartani, és a támadó háború is jogos, ha valamelyik nagyhatalom túlsúlyra jut. Egy háború az uralkodó tekintélyét is növeli, Nagy Frigyes ebben a francia "gloire" politikáját másolta. Mégsem nevezhetjük őt militáns uralkodónak, inkább egy államérdek szerint cselekvő hatalompolitikusnak.

A feudális porosz államnak a polgári államokkal szemben is meg kellett magát védenie. Felfegyverkezett Napóleon ellen is, 1814-ben tervbe vették az általános hadkötelezettség bevezetését is. Poroszország az 1848-as forradalmak idején a polgári forradalmak leverésére erős sereget tudott bevetni. A forradalom leverése miatt lett minden gyűlöletes, ami porosz volt. A "porosz" név egyenlő lett a kíméletlenséggel, a szabadság ellenségével. A porosz állam vezetőit még ekkor sem nevezhetjük militaristának, politikai céllal vívtak háborúkat, az ország fennmaradása érdekében.

A 19. század második felében megváltozott a helyzet, a katonai vezetés egyre inkább háttérbe szorította a politikait. Arra kényszerítették a kormányokat, hogy az állami költségvetés jelentős részét a hadseregre fordítsák. Ezt az egymást követő háborúkkal indokolták. Háborúztak Dánia, Ausztria, Franciaország ellen. A poroszok az 1860-as katonai reformnak köszönhetően mindegyiket megnyerték. A német területek egyesítéséhez az erő politikájára volt szükség ("Blut und Eisen").

A történészek szerint az ország 1914-ig inkább porosz, mint német volt. Poroszország ténylegesen uralta a Német Császárság 25 tagállamát. A porosz király volt a császár. a legfőbb hadúr. A lakosság 61%-a, a területek 64%-a porosz volt, és a leggazdagabb, iparosodott területek is a poroszoké voltak. A porosz történelmi örökség áthatotta az államot, és a társadalmat. A német liberális polgárság céljainak megvalósítását a porosz militarizmusnak köszönhette, ezért békélt meg vele, ezért maradhattak fenn az állam porosz vonásai.

Bismarck kancellár elbocsátását követően a vezérkar függetlenítette magát a politikától. Moltke vezérkari főnök szerint egy katona nem lehet a politikának alárendelve. 1871-et követően a németek a hadsereg bűvkörében éltek, aki nem, az nem volt igazi német.

A háborúkkal nem ért véget a felfegyverkezés, új katonai törvények születtek, főleg a francia revanstól való félelem miatt. A nyolcvanas évek közepétől megjelentek a német burzsoázia gyarmatosítási szándékai is, amire a gyorsan bővülő gazdaságnak volt szüksége.

II. Vilmos német császárt már joggal tartják militaristának, az ő idején ismerte meg a világ a német agresszivitást, a kardcsörgetést. 1890 után erősödött fel a fegyverkezés, tovább nőtt a vezérkar szerepe. A császár 1896-ban világpolitikai szerepvállalásra hívta az országot, ezt követték a flottatörvények, a gyors gyarmatosítás, a hadsereg újjászervezése. A német államhoz hasonlóan azonban a többi nacionalista és imperialista eszmétől vezetett állam is ezt tette. A fegyverkezési verseny mindenki számára kihívást jelentett.

A háború kitörésekor a politika passzív maradt, a vezérkar viszont gyorsan reagált. A háború idején a politika teljesen alárendelődött a hadvezetésnek. Még a háborús vereség sem józanította ki a németeket, a gazdasági gondok ellenére 1918-ban ismét nőttek a katonai kiadások. A megalázó Versailles-i békében Poroszország felségterületének jelentős részét elvesztette, a weimari alkotmány pedig megszűntette a Német Birodalomban elfoglalt hegemón helyét. Húsz év elteltével Németország újabb háborút robbantott ki.

Bernt Engelmann "Poroszország a lehetőségek hazája", Gondolat kiadó, Budapest, 1986

Tokodi Gyula-Niederhauser Emil "Németország története", Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983