A pestis feltalálása
Az újkor születési óráját az európai emberiség súlyos megbetegedése jelöli: a fekete himlő. Ez nem jelenti azt, hogy a pestis volt az újkor okozója, hanem éppen fordítva: előbb volt meg az "újkor", és általa jött létre a pestis. Minden korszak maga teremti meg betegségeit, éppúgy a kor sajátos termékei, mint művészete, vallása, fizikája, közgazdasága és minden egyéb megnyilvánulása. Az új szellem hozott létre az európai emberiségben valamiféle fejlődésbetegséget, általános pszichózist, és e megbetegedés egyik formája, éspedig a legszembetűnőbb volt a fekete himlő.
De hogy honnan jött ez az új szellem, miért éppen most és itt és miért keletkezett, ezt senki sem tudja. Az is teljesen megfejtetlen, milyen közelebbi körülmények között vette Európát hirtelen tulajdonába a pestis. Egyesek azt állítják, hogy a keresztes hadjáratok által hurcolták be, de figyelemre méltó, hogy az arabok között még megközelítően sem érte el azt a szörnyűséget, mint nálunk, mások eredetének helyét Kínába helyezik. A kortársak a csillagok állását, az általános bűnösséget, a papok szűzietlenségét, és a zsidókat tették érte felelőssé.
Egyszerre itt volt, először Itáliában, azután átlopózott az egész földrészen. Nem rohamosan terjedt el, mint a legtöbb járvány, hanem lassan, de feltartóztathatatlanul vonult házról házra, országról országra. Megtámadta Németországot, Franciaországot, Angliát, Spanyolországot végül az északi országokat, egészen Izlandig. Még ijesztőbbé tette kiszámíthatatlansága: olykor egész országrészeket megkímélt, például Kelet-Franciaországot, és átugrott egyes házakat, gyakran egész hirtelen eltűnt, és évek múlva újra felbukkant. Még a 15. század második felében is feljegyezték a krónikák megjelenését.
Minden valószínűség szerint a bubópestis volt: megnyilvánult a nyirokmirigyek duzzadásában, az úgynevezett pestisdaganatokban, heves fejfájásban, nagy gyöngeségben és apátiában, olykor azonban delíriumokban is, és az első, második, legkésőbb a hetedik napon halál volt a vége. A halandóság mindenütt elképesztő volt. Csúcspontján például Bernben naponta 60 ember halt meg, Kölnben és Mainzban naponta 100, Elbingben összesen 13000, az oxfordi diákság kétharmada, a yorkshire-i papság háromötöde. Amikor a minoriták a kétéves járvány megszűnése után megszámolták halottaikat, százhúszezren felül voltak, Európa összvesztesége újabb számítások szerint huszonöt milliót tett ki: az akkori emberiség azonban úgy vélte, könnyebb a megmaradottakat megszámolni, mint az elpusztultakat.
A pestis kísérőjelenségei voltak az önostorozók zarándoklatai. A flagellánsok, vallásos rajongók nagy csoportokban vonultak helységről helységre, zászlókat lengetve, komor dalokat énekelve, fekete köpenyekbe és különös sapkákba öltözve, melyeken vörös kereszt égett. Megjelenésükre minden harang megkondult, és mindenki a templomba áradt: ott leborultak, és órák hosszáig tartó énekek és imák között korbácsolták magukat, égből hullott leveleket olvastak fel, melyek elátkozták a laikusok és papok bűnös tevékenységét, és bűnbánatra figyelmeztettek. Tanításuk, ha ilyesmiről beszélni lehet, kétségkívül eretnek volt: azt tanították, hogy az ostorozás az igazi Úrvacsora, minthogy közben a vérük a Megváltó vérével keveredik el, méltatlanoknak és fölöslegeseknek tartották a papokat, és áhitatos gyakorlataiknál nem tűrtek meg egyházi embert. Hatásuk az egyházon, a megfélemlített és a világ folyásán kétségbeesett emberiségre óriási volt. Nem egyszerűen a pestis testi következményei voltak, hanem nagyon valószínűen párhuzamos járvány, az általános pszichózis további tünete, a pestishez csak külsőségesen kapcsolódtak.
Kóros és járványos jellege volt az akkori zsidóüldözéseknek is. Dél-Franciaországban hirtelen az a híresztelés bukkant fel, hogy a zsidók megmérgezték a kutakat, és ez a hír a pestisnél is gyorsabban hatolt a szomszédos országokba. Szörnyű zsidómészárlások következtek, melyeknél a flagellánsok alkották az előörsöt, és a zsidók arról a vak hősiességről tettek tanúságot, mely egész történelmükben megnyilvánult. Lángokba vetették magukat családtagjaik után, magukra gyújtották a zsinagógát, vagy felgyújtották magukat.
Nem csak az emberek, az ég és föld is fellázadtak. Baljós üstökösök jelentek meg, Angliában rettenetes viharok dúltak, óriási sáskahordák gyötörték a földeket, földrengések pusztították a vidéket. A termőföld megtagadta adományait: dudva és szárazság mindenfelé tönkretette a termést. Az ember azonban, aki ennyi csapás és ellentmondás közben kételkedett a jelenben és jövőben, ijedten támolygott ide-oda, és valami szilárd dolgot keresett. A komolyabbak egészen istenükbe vagy egyházukba húzódtak vissza, böjtöltek, imádkoztak, megbánták bűneiket, a féktelenek világi zajlásba vetették magukat, minden gátat megnyitottak a a mohóság és bűn előtt. Sokan a végső ítéletet várták. Mind a pesszimista és aszketikus áramlatokban, mind az egészségtelen életörömben a általános világvégi hangulat remeg. Az ember ösztönének tökéletesen igaza volt, a világnak valóban vége volt. Az eddigi világ, a középkornak ama sajátságosan szűk és fényes, tiszta és zavaros, szárnyaló és kötött világa jajgatás és mennydörgés közben elsüllyedt az idők és az öröklét mélyeibe.
Egon Friedell "Az újkori kultúra története I." Holnap Kiadó, Budapest, 1989