A Patyomkin cirkáló

A pre-dreadnought típusú hadihajót 1898-ban kezdték el építeni a fekete-tengeri Mikolajiv hajógyárában és hat évvel később, Knyaz Patyomkin Tavricseszkij néven helyezték szolgálatba. Névadója az ismert 18. századi hadvezér, Patyomkin herceg Nagy Katalin cárnő kegyence volt. A hajó 780 fős befogadóképességű, technikai újításai: folyékony üzemanyaggal működő motor és központi vezérlésű lövegek. Az 1904-ben szolgálatba állított Patyomkin a fekete-tengeri flottához került, 1905 júniusában az odesszai munkások az országos sztrájkhullámot követve általános sztrájkot hirdettek. A hajón a zendülés június 27-én hajnalban vette kezdetét, miután a matrózok észrevették, hogy a nekik felszolgált borscsot– férgektől hemzsegő hússal készítették el. Ehhez járult még a parancsnokhelyettes agresszivitása, és a Patyomkin legénysége megtagadta az engedelmességet. Rövid tűzharc után hatalmába kerítették a cirkálót; a küzdelemben hét tiszt – köztük a kapitány és Giliarovszkij másodkapitány –, illetőleg egy matróz, Grigorij Vakulincsuk is életét vesztette, A 700 fős legénység egy 25 tagú bizottságot alakított Afanaszij Matyusenko vezetésével, mely úgy határozott, hogy a hadihajó visszatér a zendülő Odesszába. A vörös zászló alatt hajózó Patyomkin június 27-én késő este futott be a kikötőbe. Érkezése bátorítólag hatott a sztrájkoló odesszai munkásokra, akik közül másnap tízezren gyászolták a zendülés során elesett matrózt, Grigorij Vakulincsukot. A karhatalom azonban brutális eszközökkel igyekezett felszámolni a városi lakosság által is támogatott felkelést: június 28-án és 29-én becslések szerint több mint ezer ember vesztette életét az összecsapásokban, melyeknek leghíresebb epizódja minden bizonnyal a Richelieu-lépcsőnél végrehajtott mészárlás volt. Június 30-án aztán a Patyomkin matrózainak újabb nehézséggel kellett szembenéznie, ezen a napon ugyanis három hadihajó jelent meg a kikötővel szemben, amelyeket azért küldtek a Krímből, hogy foglalják el, vagy szükség esetén küldjék a tenger fenekére a lázadó cirkálót. A hajó a fenyegetés hatására kifutott a tengerre, a vele szemben felsorakozó raj ágyúi pedig végül némák maradtak, mi több, a Szent Györgyről elnevezett hadihajó átállt a felkelők oldalára. A Patyomkin ellen küldött hajóraj maradéka végül harc nélkül visszavonult Odessza alól, Július 1-jén reggel a cárhoz hű tisztek hatalmukba kerítették, majd a partnak vezették a Szent Györgyöt, ráadásul szabotázs következtében a Patyomkin is fegyvertelenné vált, így az egyetlen lehetőség a menekülés maradt. A zendülők –– a romániai Konstanzába hajóztak, ám ebből a kikötőből nem kaptak megfelelő ellátmányt, így a Krím-félszigeten próbáltak szerencsét. Miután a Matyusenko vezette zendülők itt sem tudtak vizet és fűtőanyagot szerezni, úgy döntöttek, visszatérnek Romániába, és július 7-én politikai menedékjogot kértek a balkáni államtól. A Patyomkin cirkáló lázadásának története augusztus 9-én ért véget, amikor a románok visszaszolgáltatták a hadihajót II. Miklós számára. Mielőtt a lázadó cirkáló visszatért volna a szolgálatba, a cár utasítására Panteleimon névre keresztelték át, az 1917-es polgári forradalom győzelme után azonban visszakapta eredeti elnevezését. A hajó később Borec za szvobodu, azaz "Harc a szabadságért" néven került be a Vörös Hadsereg regiszterébe, és így is szolgált egészen 1924-es lebontásáig. Ami a Patyomkin matrózait illeti, a zendülés után sorsuk ezerfelé ágazott: egyesek Argentínában, míg mások Írországban próbáltak szerencsét. Matyusenko például az amnesztia – hamis – ígéretében bízva 1907-ben visszatért Oroszországba. Mivel a lázadást sikerült rövid időn belül elfojtani, az 1905. június 27-én kezdődő események vélhetően csak lábjegyzetként kerültek volna be a történelemkönyvekbe, ám a 12 évvel későbbi bolsevik hatalomátvétel után a Patyomkin matrózaiból hősöket kreáltak, akikben a forradalom előfutárait vélték – igyekeztek – felfedezni. A zendülők világhírűvé váltak, miután Szergej Eisenstein 1925-ben filmvászonra vitte a "Patyomkin páncélos" történetét, mely propagandisztikus jellege ellenére a korabeli filmművészet egyik legkiemelkedőbb alkotásának bizonyult.