A nő és a vegetáció
A mezőgazdaság felfedezésének legfontosabb következménye válságot eredményez az őskőkori vadászok értékrendjében: az állatvilággal való vallási természetű kapcsolatokat felváltja az ember és a vegetáció misztikus közössége. Eddig a csont és vér képviselte az élet lényegét és szakralitását, mostantól fogva a sperma és vér testesíti meg. A nő, és a női szakralitás lép előtérbe. A nők meghatározó szerepet játszottak a növények háziasításában, ők lesznek a megművelt földek tulajdonosai, ez társadalmi felemelkedésükhöz vezet, és megszületik a matrilokális település, vagyis amikor a férjnek felesége házában kell laknia.
A föld termékenysége kapcsolatban áll az asszonyi termékenységgel: az asszonyok lesznek felelősek a termés bőségéért, ők ismerik a teremtés titkát. Vallási misztériumról van szó, mivel ez kormányozza az élet eredetét, a táplálékot, és a halált. A termőtalajt az asszonnyal azonosítják. Az eke feltalálása után a mezőgazdasági munka a nemi aktussal azonosul. Ám a Földanya évezredeken keresztül szűznemzéssel, magától hozta világra gyermekeit. A nemi élet, elsősorban a nő nemiségének szakralitása összekeveredik a teremtés csodálatos rejtélyével. A nemiség vallási jellegét a szűznemzés, a szent nász, és a rituális orgiák más-más szinten fejezik ki. Egy anthropo-kozmikus szerkezetű, összetett szimbolika kapcsolja az asszonyt és a nemiséget a Hold-fázisokhoz, az anyaméh-el azonosított Földhöz, valamint a vegetáció misztériumához. Misztérium, ami a vetőmag halálát követeli, hogy újjászületését biztosítsa, amely csodálatos szaporodást eredményez. Az emberi lét és a növényi élet azonosítása a növényi drámából kölcsönzött képekben és metaforákban fejeződik ki. A vallási alkotókészséget nem a mezőgazdaság tapasztalati jelensége, hanem a születés, halál és újjászületés misztériuma ösztönözte. A termést veszélyeztető válságokat mitológiai drámák nyelvére fordítják. A Közel- Kelet meghaló és feltámadó istenei az egyik legfontosabb téma lettek.
A mezőgazdasági kultúrák fejlesztették ki a "kozmikus vallást", miután a vallási tevékenység a központi misztérium: a Világ periodikus megújhodása köré összpontosult. A kozmikus ritmusok is a növényi életből kölcsönzött fogalmakkal fejeződnek ki. A kozmikus szakralitás misztériumát a Világfa jelképezi. A Világegyetemet élő szervezetként fogták fel, melynek évente meg kell újulnia. A megifjulás, a halhatatlanság bizonyos kiváltságosok számára gyümölcs formájában elérhető. A kozmikus fát úgy képzelik el, mint ami a Világ közepén áll, és három kozmikus régiót egyesít, mert gyökereit az Alvilágba mélyeszti, csúcsa pedig az Eget érinti. Miután a világnak periodikusan meg kell újulnia, a kozmogóniát minden Újév alkalmával rituálisan megismétlik. A kozmikus idő élménye, főként a mezőgazdasági munkák keretei között, végül létrehozta a körkörös idő és a kozmikus ciklus eszméjét. A kozmikus ciklust az egyazon ritmus: a születés, halál, újjászületés végtelen ismétlődéseként fogják fel.
Ugyancsak fontos volt a tér vallásos felértékelődése. A földműves számára az "igazi világ" az a tér, amelyben él: a ház, a falu, a termőföldek. A "Világ Közepe" a rítusokkal és imákkal fölszentelt hely, mert ott valósul meg a kapcsolat az emberfölötti Lényekkel. Egy időponttól kezdődően oltárokat és szentélyeket építettek. A hajlékot a világ képének tekintik, két nem közötti megosztása kozmológiai jelentésű volt. Azok a felosztások, amelyekről a földművesek falvai tanúskodnak, általában megfelelnek egy osztályozó és egyben rituális kettéválasztásnak: Ég és Föld, férfi és asszony stb.; ám két rituálisan ellentétes, csoportnak is. A két csoport közötti rituális küzdelmek fontos szerepet játszanak, főként az újévi cselekménysorokban. Alapvető jelentésük: az ütközés, a páros küzdelmek, a harcok felébresztik, serkentik vagy növelik az élet teremtő erőit.
Mircea Eliade "Vallási hiedelmek és eszmék története I.", Osiris Kiadó, Budapest, 1995