A németalföldi képeskönyv

Hollandia kora újkori kultúrájáról beszélve legelőször mindenki a festészetre gondol. E festészet abban az egészséges valóságérzékben és széles előítéletmentes látókörben gyökerezett, mellyel a világot átfogó imperializmus az egész népet felruházta. A minden kereskedői uralmat jellemző prózaiság és szárazság, képzeletszegénység és szűkkeblűség jegye volt Hollandiának is, s a környezet, melyben ez a művészet felnövekedett, rányomta nagyszabású hétköznapiasságának jellegét.

A józan és tiszteletre méltó nagyszatócsok unalmassága, merevsége, és számtani korrektsége mindent szép rendesen és csinosan kíván magának, ám gondosan kerül minden fölöslegeset és minden különcködést, ez a laposság legvilágosabban az építészet sivár, üzleties stílusán mutatkozik meg, például a hosszú ideig remekműnek tartott amszterdami városházán. Franz Hals, Ruysdael, Rembrandt, hogy csak hármat említsünk a legjelentékenyebb művészek közül, nyomorban haltak meg; másrészt pedig Belgium éppoly sok nagy nevet tud felmutatni, mint Hollandia. A művészettörténet ezt a két országot többnyire élesen elkülönítve taglalja, holott erre voltaképpen semmi okunk nincsen.

A holland kálvinizmus puritán prüdériájával megfosztotta a festészetet nagy témáitól; a festészet így kénytelen volt beérni a portréval, életképpel és természettanulmánnyal, s ezáltal zsánerszerű jelleget kapott. A közönség igényein a filiszter szellem uralkodott; még a történelmi témákkal szemben is igen csekély érdeklődést tanúsítottak. Hollandia művészete mindenestül polgári. A polgár elsősorban saját magát óhajtja vásznon viszontlátni. Magát, és ami az életet számára élni érdemessé teszi: családját, üzleteit, ünnepélyeit, élvezeteit. Arcképeket akar és csoportképeket, melyekhez modellt áll az egész rokonság, félénken és pöffeszkedően, lövészképeket, melyeken a nyárspolgár katonát játszik, fontoskodó tanácstestületeket, egyesületi üléseket, banketteket; hivalkodó enteriőröket szeretne látni és csábító csendéleteket a háztartás kedélyes apróságaival, tarka virágcserepekkel, drága asztali edényekkel, borospalackokkal, halakkal, sonkákkal, vadakkal és mindazzal, amivel csak a hájas haspókok e népe a létet ízletessé tudta tenni. Mindez csak saját személyének meghosszabbítása, ami ezen kívül és túl található, abból a polgárt csak az anekdota érdekli: borsosan előadott családi jelenetek, verekedések, sporttudósítások, megható, mulatságos vagy borzongató karakterképek- természetesen mindig csattanóra legyenek kiélezve, de úgy, hogy a csattanó minél harsányabban és minél érthetőbben jelenjék meg a képen. Az a festő aratta a legnagyobb közönségsikert, aki elég szorgalmas és elég lapos volt ahhoz, hogy termelését egyetlen tárgykörre állítsa be. Az egész németalföldi ecsetművészet, néhány senkitől sem értett nagyságot kivéve, egyetlen nagy házikincs, afféle vásári képregény, szórakoztató lektűr és családi album.

Egon Friedell "Az újkori kultúra története III." Holnap Kiadó, Budapest, 1989