A náci diktatúra

2025.01.01

A hitleri diktatúra értelmezésekor többnyire az egyéniségéből áradó, szinte természetfelettinek hitt démoni hatást szokták kihangsúlyozni, amit kemény terrorral, és elnyomással fokozott föl. Mindez együtt korlátlan hatalmú önkényúrrá avatta. Hitler ugyanakkor ügyes és bölcs gyakorlati politikus volt, a csak terrorra épülő uralom ritkán hosszú életű.

Hitler más eszközöket is használt: az volt a célja, hogy az embereket a maga oldalára állítsa, bevonja a közös feladatok megoldásába, hatalmába kerítse és uralkodjék rajtuk. Nem csak a propagandát tekintjük ilyen eszköznek, hanem azokat a politikai, társadalmi, és jogi intézkedéseket is, amelyeknek a lakosság gondolkodására, és hangulatára kellett hatniuk. Hitlert, mint szervezőt nem mondhatjuk kiemelkedő tehetségnek. A döntő fontosságú állások betöltésére azonban a legmegfelelőbb embereket (persze nem a legkiválóbb) válogatta össze. Jól és pontosan működő államszervezettel büszkélkedhetett, amelyben Hitlert nem csak ostobák, hanem tehetséges és nagy képzettségű emberek is szolgálták. A nácizmus elismerést érdemlő gondossággal szervezte meg a közigazgatást, és tökéletes rendet teremtett, mindenki tudta, mit várnak tőle, kinek tartozik engedelmességgel, és ki fölött rendelkezhet, mit szabad és mit nem, mire van joga, és mire nincs, s ha nem követelt olyasmit, amire nem volt joga, biztos lehetett benne, hogy semmi bántódása sem történhet. Ez a rend hatékony volt, vonzerővel bírt a leginkább megalázott helyzetben tengődő átlagemberre, akik látták, hogy nem sok mindenre jogosultak, de az a kevés legalább biztos, és másoknak sincs többjük.

A szociális rendet is sajátosan értelmezte. Hitler rövid idő alatt gyakorlatilag megszüntette a munkanélküliséget, az előző rendszer szégyenfoltját. Nagyszabású állami vállalkozások segítségével rövid lejáratú föllendülést ígért, és elkerülhetetlenül a fegyverkezés fokozásába, majd a háborúba kellett torkollnia. Hatásosnak bizonyult a társadalmi szolgáltatások és bérek nivellálása, ami hamarosan elmosta bérek közti fokozatokat, és főként a tanult munkaerőt, elsősorban a nem műszaki képzettségű értelmiségi réteget sújtotta, viszont aránytalanul nagy előnyökben részesítette a szakképzetlen dolgozókat, a segédmunkásokat, és a kisegítő szolgálatot teljesítő alkalmazottakat. Ez a szociális demagógia a lakosság ama széles rétegeinek rokonszenvére számított, amely helyzeténél fogva leginkább arra lett volna hivatott, hogy a rendszer ellen forduljon. Hitler nagy jelentőséget tulajdonított ezeknek a kérdéseknek, a nemzetiszocialista szervezetekben számos olyan szaktanácsadó tevékenykedett, akik a baloldali munkáspártok átállt szakembereinek és funkcionáriusainak soraiból került ki.

Hitler a demokrácia esküdt ellensége volt: megvetette a többségi elvet, a demokratikus kormányok tehetetlenségét, a meddő vitákat. Mindezek csak élét veszik az életerős egyéniségek döntéseinek. Nézete szerint a kiemelkedő egyéniségeket a történelem hozza felszínre, őket illeti meg a döntés joga, és rájuk hárul a felelősség. Már akkor magának követelte ezt a jogot, a többiek kötelessége pedig a föltétlen engedelmesség. Nézeteinek ezt a rendszerét a Führerprinzip (vezérelv) fogalmával jelölte.

Dusan Hamsik "A középszerűség géniusza", Kozmosz könyvek 1968