A mai magyar református egyház (1939)
A mai református egyháznak nincs meg a régi, mind több életet adó élete, a régi lelket formáló és alkotó ereje. Nincs meg az az elszántan harcoló építő öntudata, mely a múltban megvolt. Azok az elemek, melyek egykor ezt az öntudatot összeadták, már nem cselekvő tényezők. A reformátusság nem nyújt már védelmet a magyarságnak, mint a múltban.
A magyar reformátusság már nem jelent: 1. folyton mozgósított éber magyarságot, építő magyar életakaratot, az ősi magyar lélek beépítését a történelmi életbe; 2. nem jelent többé demokráciát, a nép állandó lelki, szociális felemelkedését, anyagi érdekeinek védelmét, a népkultúrának vigyázását; 3. nem élharcosa többé a magyar szellemi haladásnak, a világ termékeny új gondolatai áthasonításának a magyar vérkeringésbe; 4. megtagadta a krisztusi demokrácia egyénekbe épített közösségének nagy elvét: önfegyelem a szabadságban, alkotmányát a külső tekintélyi kényszerek holt mechanizmusává hamisította; 5. nem jelenti többé az életakarat állandó mozgósítását, az életharc teljes tudatát és hősi vállalását, a felelősség-elvállalás elszánt kötelességét.
A magyar reformátusegyház tévelygéseinek okai a következők voltak:
1. A reformátusegyház elfelejtette, hogy mit jelent a meggyengült szabad akarat. Az Isten képmásának teljes tisztaságában élő emberpárt az első bűn belökte az anyagi világ zavarába. Így az abszolút szabad akarat meggyengült. Az öt érzéken bezúduló világ dolgai, az emberi együttélés viszonylatai lelkét állandóan ostromolják, elbágyasztják, megzavarják. Igyekeznek megölni az emberben Isten képmását. Nem bibliai idézetek, nem az isteni kegyelemre való várakozás segít. A Kegyelmet minden megmaradt akaratunkkal keresnünk kell, küzdenünk kell érte, tisztáknak, elszántaknak kell lennünk. A Kegyelem ott lappang test-lelkünk millió adottságaiban, az emberi együttélés millió alkalmaiban. A Pásztorok kötelessége olyan életformát adni a nyáj lelkének, hogy azok a folyamatok kerekedjenek fölül, melyekben ott lappang a Kegyelem, amelyek erősítik az emberben rejlő isteni képmást. Meg kell teremteni az élet egyetemességében Isten képmásává küzdő embert!
2. A református egyház elfelejtette, hogy a magyar református egyház és népszervezés, magyar reformátusság és népi politika elválaszthatatlanul azonos életharcot jelentenek.
3. Elfelejtette a magyar reformátusság, hogy mi volt a reformáció életigazolása, lelki alapja. Az, hogy Isten nem teremtette meggyengíthetetlenül és Sátán-mentesen üdvösségkésznek az embert. Azt akarta, hogy legyen emberi érdem, örök életharcban magát mind emberebbé, mind teljesebb Isten képmásává küzdő ember. A megigazulás nem egy időtlen időktől kész valami, egy lezárt technika, hanem szerves, fejlődő élet. A reformáció nem zárult le Luther, és Kálvin idejével, a reformáció örök folyamat. A meg-megújuló ember küzdelme az isteni képmás teljesülése felé.
4. A magyar egyház reformokat kutatva a külföldön keresgélt, vagy a katolicizmustól lesett el válaszokat. Ennek köszönhetően kifejlesztett egy álkatolicizmust.
5. Nagy károkat okozott az is, hogy a református egyház világi oszlopai 1867 után a magyar közélet, a magyar történelemcsinálás, a politikai élet főoszlopai voltak. Tisza Kálmán és Tisza István megakadályozták a szociális megújhodás feltételeit, az egyház pedig támogatta ezt a halálos végzetű történelmi bűnt. A magyar református népvallásból a hatalom, az urak vallása lett, az igényekről lemondást prédikálta a földtelen, kenyértelen magyar népi tömegeknek, és a kitermelő osztályok ordas étvágya ellen egy bíráló szava nem volt.
6. A legsúlyosabb gond: a Pásztorok és Nyájvezetők füle megsüketült a kakas hívása iránt. Elfelejtették, hogy a keresztény hit az életharc elszánt vállalása. Hogy Krisztus örök fegyvert és örök háborút hozott ránk. Fegyvert az emberi kapzsiság ellen, a lelkiismeretet eltaposó akaratok ellen, az Isten képmását megpiszkoló hatalmak ellen. Az államsegélyért cserébe az egyház kegyes Pontius Pilátus lett.
Szabó Dezső "A magyar református öntudat mozgósítása" in "Az egész látóhatár", Püski kiadó, Budapest, 1991