A magyar műveltség

2025.01.03

A történészek ezeréves múltja kitágult a régészek és folkloristák, az ásatások és népdalgyűjtések 2000 éves magyar múltjává. E műveltség az uralvidéki és kaukázusi népek közös műve volt, Szkítiából hoztuk magunkkal. Felmorzsolt, elnyelt, kihalt népek letéteményesei vagyunk. A birodalomalapító nomád népek egyetlen emléke vagyunk.

Az ország szíve, az Alföld csodálatosan hasonlít a magyarság korábbi hazáihoz. Ezt a síkságot, puha testrészt kemény burok védi, a Kárpátok. A magyarság minden cselekedetét ehhez a határhoz igazította, sohasem kelt át rajta könnyű szívvel, sohasem volt szívvel-lélekkel imperialista, de abba se tudott belenyugodni, hogy ez a páncél csonka legyen. A magyar nemzet sose tekintette a hazáját népi élettérnek, hanem egy gondviselésszerűen kijelölt országnak.

A magyarságnak a honfoglaláskor olyan államszervezete volt, amelyből törvényszerűen kinőtt az a lovasság és haditechnika, amely a Duna-medencében élő népszórványokat legyőzte, és Európában páratlan kalandokra vállalkozott. A magyarság a kereszténység felvételekor egész jövőjéről döntött. Ezzel a döntéssel a véresebb jövőt, az áldozatosabb sorsot vállalta. Róma és Bizánc keresztútján a nyugati kereszténységhez állt. Ennek súlyos következményeit évszázadok múlva kellett vállalnia. Amikor a töröknek behódoló Bizánc, és a Bizánc alá tartozó ortodox népektől elütően a hősi ellenállást választotta, s másfél századig vére fogytáig küzdött a mohamedán világhatalom ellen. A magyarság keresztény műveltsége sorban hozzásimult az európai kultúráramlatokhoz. Kultúránk a mohácsi csatavesztésig északi, keleti és déli szomszédaink fölé magasodott. Három égtáj felé mi voltunk az adakozók, a bővérű közvetítők. A mohamedán megszállás másfél századra megfosztott ettől a szereptől, és csak Széchenyi korában tért teljesen magához a magyar alkotóerő.

Magyarország nyugati része: Pannónia közel egy fél évezredig, keleti része Dácia jó másfél századig római tartomány volt. Utánuk a hunok a legnagyobb urak itt, majd az avarok sáncolják el itt magukat. Nagy Károly frankjainak rettenetes népirtó hadjárata némította el ezt a vidéket hosszú időre. Csak elszórt néptöredékek, ószláv népek éldegéltek itt, akikkel az államalkotó magyarok együtt éltek. Azután flamand, rajnamenti, olasz és vallon telepesek jönnek, majd három menekülő nomád rokonnépet fogadunk be Keletről. A 13. században feltűnnek a keleti havasokon a balkáni pásztorok, az erdélyi románok ősei, és az északi havasokban a fehérorosz tömbről leszakadt ruszinok. A mohácsi csatáig azonban a magyarság aránya mindig elérte a 80%-ot. Ezt a megsemmisítő többséget a hosszú török háború morzsolta le. A magyarság aránya megromlott, s csak a 18. századi hosszú béke emelte fel a biológiai mélységből. A 19. század derekától a lakosság abszolút többsége ismét magyar, a legnagyobb nemzetiség aránya sem haladta meg a 18%-ot. A mai határok között 71% a magyarság, a magyar állam nemzetállam, de nem a szónak türelmetlen asszimiláló értelmében.

A magyarság ösztönösen mindig csak az önkéntes asszimilációban hitt, csak ezt tekintette a magyar lélek és szellem nyereségének. Legtürelmetlenebb honfitársaink, az ún. magyarosító magyarok nem voltak törzsökös magyarok, hanem friss bevándorlók, vagy asszimiláltak, akik jószándékú türelmetlenségükkel akartak nagyobb bizalmat szerezni. Az igazi magyarok legelső királyuk szent örökségeképpen elismerik a nemzetiségek jogait, s tiszteletben tartják népi művelődésüket. S ezt a türelmet a nemzetiségek évszázadokon át hálával és szeretettel viszonozták, magukat hungarusnak vallották. A többnyelvű hungarusok megértő közösségének legjobb akaratán és tudtán kívül Herder volt a megbontója. Az ő romantikus eszméi torzultak el türelmetlen nacionalista izgatássá 1848-1918 között. A nemzetiségeink közben engedtek a magyarság vonzásának az irodalomban, művészetben, tudományokban, és hadi erényekben. Szenvedéseink, balsorsunk megnyerte az idegenajkúak legjobbjait, akik önként osztoztak velünk a szenvedésben, és alkotásban. A nehéz hősi életnek is megvan a maga varázsa a tiszta lelkekre. Ősi tűz a magyar géniusz, de új áldozati borok is táplálják. Éppen ezért szeretjük fajtestvérként azokat a nagyjainkat, akik idegen névvel, tört magyarsággal magukat büszkén magyarnak vallották, és hatalmas erejüket a mostoha sorsú nemzetnek adták. E mostoha sorsú nemzet mindig meglepte a világot, mindig újjáteremtette magát szívós hivatásérzésével. Ebben nem állt egyedül. Európa a kis népek közös hazája, az egyetlen világrész, ahol nagyrahivatott kis népek élnek. Az, hogy egy kis nép nagy szerepet vállalhat, s nemesebb szerve lehet egy világrésznek, mint a számban nagyobb nép, csak Európára jellemző. Egy világrésznek egy kis nép is lehet szívetája.

 Cs. Szabó László "Kárpát kebelében" Könyves Kálmán kiadó, 1994