A magyar kormány asszimilációs politikája     (19. század)

A 19. század első felében a nemzeti kisebbségeket illetően még a középkorra jellemző tolerancia volt jellemző, ami a nemzetiségi törekvések hiányával is magyarázható volt. A nemzeti ébredéseket megelőzően a közgondolkozás még lehetségesnek tartotta a népek együttműködését.

A reformkortól egészen az 1870-es évekig a politikai elit liberális, nacionalista felfogása érvényesült. Ez az álláspont a magyarosítás ellen volt, a nemzetiségekre kiterjesztett jogoktól várta a fennálló viszonyok elfogadását. Az 1868-as nemzetiségi törvény a nemzetiségi nyelvek hivatalos használatának kiterjesztését hozta, de kollektív jogokat ez sem biztosított. A törvény liberális elvei a gyakorlatban sem érvényesültek. A kormány nem ellenőrizte a rendelkezések betartását, és nem fékezte meg a helyi hatóságok nacionalista buzgalmát.

A liberalizmus azonban lehetővé tette az állami szervekben a spontán asszimilációt. Német, szlovák, román hivatalnokok kerültek állami és megyei tisztségekbe, ahol elsajátították a magyar állameszmét. A politikai asszimilációnak köszönhetően a századfordulóra a közigazgatási, és igazságszolgáltatási apparátus elmagyarosodott.

Ennek a politikának a képviselői viszont egyre inkább háttérbe szorultak, gazdasági, társadalmi hanyatlásuk felgyorsult, és kiéleződtek az ellentétek a liberalizmus és nacionalizmus között. A nemzetiségi kérdésben a liberalizmus vereséget szenvedett.

Az új politikai vezetők pozíciójukat gazdasági és társadalmi hatalmuk fenntartására akarták felhasználni, mégpedig az ország minden népe felett. Az 1880-as években megpróbálták meggyorsítani a magyarosítás folyamatát. Ennek színtere az oktatás volt: kötelezővé tették a magyar nyelv oktatását, a magyar tannyelvű állami iskolákat létesítettek. Ezek a törekvések már a nemzetiségi törvény kiadása után is felbukkantak, amikor a kormány nem teljesítette a törvény által előírt, nem magyar nyelven oktató iskolák alapítását.

Az 1879-es oktatási törvény az ország minden nem magyar tannyelvű népiskolájában kötelezővé tette a magyar nyelvet, 1883-ban már a középiskolákban is. 1891-ben a kisdedóvó törvény szorgalmazta a magyar államnyelv oktatását.

A törvényeknek köszönhetően 1869-1890 között 69%-al nőtt a magyarul oktató iskolák száma. Bár a magyar nyelv ismerete még nem jelentett magyarosodást, de annak mindenképp az előfeltétele.

Az 1880-as években jöttek létre a nemzetiségi vidékeken a magyarosító társadalmi szervezetek (EMKE, FEMKE). Ezek a magyarosítást törvényes eszközökkel kívánták folytatni, de a valóságban csak a magyar kultúra és nyelv terjesztésére terjedt ki tevékenységük. A kormány közvetve támogatta ezeket a szervezeteket, így szabad kezet adott a türelmetlen nacionalizmusnak a közélet különböző területein. A cél most sem a masszív néptömbök, hanem a középosztály és az értelmiség magyarosítása volt. Így lehetett elérni, hogy a gazdasági, közigazgatási, kulturális központokban magyar többség alakuljon ki.

Az eddigiekhez képest az 1890-es évek minőségi ugrást jelentettek, főképp Bánffy Dezső kormányzásának (1895-99) köszönhetően. Komolyan vette a nemzetiségi kérdést, mélységesen elítélt minden, azt megzavaró közjogi ellenzékieskedést. Szakított a Deák-Eötvös- féle politikával, minden eszközt felhasznált arra, hogy megalkossa a magyar nemzetállamot. Kormányzása idején a legerősebb az oktalan oktatási és közéleti magyarosítás. A kormány a felekezeti iskolák ellenőrzésére a szubvencionálás fegyverét használta fel. 1898-ban törvényt hoztak a kétnyelvű helységnevek ellen, még a tisztán nemzetiségi területeken is magyarosítani akarták azokat. Emellett szorgalmazták a családnevek magyarosítását is.

A társadalom elitje helyeselte ezt a politikát, a Millenium közeledtével pedig megjelent a nagyhatalmi nacionalizmus koncepciója is. Eszerint a magyarság, mint a Monarchia legerősebb nemzete, képes tovább növelni erejét a Monarchia hatalmi súlyán keresztül. A nagyhatalmi gondolat nem csak a konkurens nemzetek ellen irányult, hanem a hazai nemzetiségek ellen is. A nacionalizmus a már asszimilált, vagy az asszimiláció útján lévő népeket is érintette, és sok helyen disszimilációt indított meg. Ez a disszimiláció nagy lélekszámú etnikai csoportokban, marginális helyzetű társadalmi csoportokban keltette fel a hovatartozás bizonytalanságérzetét, az identitás válságát okozva.

1850-1910 között a Monarchia magyar lakossága 4,9 millióról, 10,1 millióra nőtt. A magyarság aránya Magyarországon belül 42%-ról 55%-ra emelkedett.

A növekedés okai:

• a magyarok természetes szaporodása felülmúlta a nem magyar népekét;
• a magyarok jóval kisebb arányban vettek részt a kivándorlásban;
• az asszimilációs folyamatok 2 milliós többletet hoztak.

A politikai vezetés szűklátókörűsége, a nemzetiségi kérdés rendezetlensége belpolitikai feszültségeket hozott, és hozzájárult a világháborút követően a Monarchia széteséséhez.