A képromboló Bizánc

2024.12.18

Európai művészetünk történetének az ember a főszereplője. Az antik antropomorf világfelfogást felváltó új, hierarchikus világrendben az ember helyett megkülönböztető jegyeik kapnak főszerepet az ábrázolásban. A cél, hogy tisztában legyünk azzal, hogy az ábrázolt személy a hierarchia mely lépcsőfokán foglal helyet.

A bizánci társadalom világképe beszűkült, vertikális perspektívájú volt. A társadalmi hierarchia csúcsára, az uralkodóra mutatott, fölötte csak az Isten volt. Az egyeduralkodók és az alattvalók közötti iszonyatos távolság miatt a csúcson már az égi szféra érzékelhető, az alattvalók viszont parányira zsugorodtak.

A 8.-9. században a művészet problematikája a keresztény teológia dogmatikai problémájává vált, az ábrázolhatóság körül kialakult viták képromboló mozgalomban csúcsosodtak ki. A mozgalom két ellenséges táborra osztotta a Bizánc lakosságát.

A képtisztelet eredete feltehetően a szentek, és ereklyék kultuszához kapcsolódik. A platóni filozófia nyomán a kép csak kép, nem kielégítő ábrázolása az ideának. A képtisztelők legfőbb ideológusa Bizáncban Ioannész Damaszkénosz, korának legjelentősebb gondolkodója volt. A képet szimbólumnak, közvetítőnek fogta fel. Neki köszönhetően menekültek meg a képi ábrázolások attól, hogy kizárják őket a középkori kultúrából.

III. Leó császár (717-741) nyíltan lépett fel a képtisztelettel szemben: pogány bálványimádásnak tartotta. Kisázsiai képromboló püspökök befolyására cselekedett így. A végső lökést a döntéshez egy földrengés adhatta, amiben a császár a képtiszteletre válaszoló Isten haragját vélte felfedezni. Amikor a császár emberei egy nagy köztiszteletben álló Krisztus-képet összetörtek, a nép agyonverte őket. Egy felkelés is kirobbant a képrombolás meghirdetése után. A birodalom nyugati fele képtisztelő maradt, ellencsászárt állítottak, de a felkelést leverték. A képromboló mozgalom III. Leó fiának, Konsztantinosznak az uralkodása (741-775) alatt érte el tetőpontját. A császár államigazgatási intézkedésekkel, teológiai írásaival harcolt. Szerinte a kép és az ábrázolt személy között teljes az azonosság, leginkább Krisztus ábrázolhatósága, a képek és a szentek tisztelete ellen szólalt fel. Krisztus isteni természetére hivatkozott, az istenséget leírhatatlansága ellenére ábrázolják. Az istent nem lehet leírni az ember formája után.

A két szembenálló felfogás Krisztus emberré válásának dogmájához kötötte a kép problematikáját. Így érthető a kirobbant harc hevessége. Ez a küzdelem nem volt kisebb jelentőségű bármely más későbbi hitvitánál. A képrombolók csak hasonlóságot és különbségeket láttak, a képtisztelők számára volt egy bizonyos összetartozás is: lényeges különbség a fennálló egység mellett, és lényeges azonosság a fennálló különbség mellett.

A 754-es zsinat a képtisztelőket eretnekeknek (monofizitáknak) mondta ki, és elrendelték az összes kép megsemmisítését. Ezt követően kérlelhetetlen harc robbant ki, ami a hatvanas években érte el tetőpontját, a császár halálával azonban lezárult a mozgalom legjelentősebb korszaka. Az emberábrázolást a kép ismeretközlő szerepe mentette meg a művészet számára. A képekre szükség volt, hogy megjeleníthessék a leghatalmasabbat, a császárt, és emberi természetben az Istent. A képromboló mozgalomnak messze ható politikai következményei voltak Róma és Bizánc viszonyában. A császár elvesztette befolyását a Nyugat latin keresztényei felett. Megindult az a folyamat, ami az antik oikumenét megsemmisítette, és lehetetlenné tette a császár és az egyház univerzalizmusát. A folyamat az 1054-es egyházszakadáshoz vezetett.

Darkó Jenő "Császárimádó Róma- képromboló Bizánc", Magvető Kiadó, Budapest, 1977