A katolikus hit lényege

Azt mondták a korai kereszténységről, hogy nem törődött a végső kérdésekkel, hogy nem jelent meg benne világosan a halál utáni, másik életbe vetett hit, hanem csak a közeli világvégét és Isten országának megalapítását hirdette. De lényegében nem egy és ugyanaz a két dolog? A lélek halhatatlanságának mineműségét nem írták le pontosan, azért mert burkoltan az egész Evangéliumban benne foglaltatik.

A keresztény hit abból a hitből született, hogy Jézus nem maradt halott, hanem Isten feltámasztotta, és hogy ez a feltámadás tény, ez nem pusztán a lélek halhatatlansága, filozófiai értelemben. A kereszténység két nagy szellemi áramlat, a zsidó és a görög egyesüléséből keletkezett, végül Róma nyomta rá a gyakorlat, a társadalmi folyamatosság pecsétjét. A zsidók közt sem világos, sem általános nem volt a másik életben való hit, de erre a hitre vezette őket az, hogy egy személyes és élő Istenben hittek. A megszemélyesült Istenbe, az emberek Atyjába vetett hit maga után vonja az ember egyéni örökkévalóságában való hitet, amely hit már Krisztus előtt kicsírázik. A hellén kultúra végül fölfedezte a halált, és a halál fölfedezése annyi, mint a halhatatlanság éhének a fölfedezése. A zeuszi természetvallásból eljutottak Apollón szellemibb vallásába, a megváltás vallásába. Ennek a teológiának két legfontosabb eleme az a hit, amely szerint a lelkek hétköznapi formájukban tovább élnek a halál után, és az a kultusz, mellyel az elhunytak lelkét övezik. A lélek halhatatlanságának eszméje nem filozófiai elv volt, hanem teológiai okoskodás. A zsidó és a görög eljut a halál valódi felfedezéséhez, amelynek révén a népek, akárcsak az emberek, belépnek a szellemi serdülőkorba, a tragikus életérzés korába: ekkor alkotja meg az élő Istent az emberiség. A halál fölfedezése fedi fel előttünk Istent, Krisztus halála volt a halál legmagasabb rendű megnyilvánulása, annak az embernek a halála volt ez, akinek nem kellett volna meghalnia, mégis meghalt. Jellegzetesen keresztény tett volt ez a felfedezés: a halhatatlanság felfedezése, amelyet előkészített a zsidó és hellén vallás fejlődése.

Ezt a felfedezést Pál teljesítette ki, az ő teológiája, az első keresztény teológia. Számára Krisztus feltámadása volt a legfontosabb tan, az volt a fontos, hogy Krisztus emberré vált, meghalt és feltámadott, nem pedig az, amit életében cselekedett, tehát nem az etikai, hanem a vallási műve, és halhatatlansága volt fontos. Aki nem hisz Krisztus testi feltámadásában, az lehet Krisztus-imádó, de nem a szó szoros értelmében keresztény. Az egész krisztológia magja lett ez a dogma, mely szerint Krisztus feltámadása és halhatatlansága minden hívő feltámadásának és halhatatlanságának a biztosítéka. Az Istenember azért jött el, hogy az ember szintén megistenüljön, vagyis halhatatlan legyen. A megváltásnak pedig az volt a célja, hogy a haláltól mentsen meg bennünket, nem annyira a bűntől: a bűntől csak annyiban, amennyiben a bűn halál. Az első ember azért bukott el, hogy Krisztus megválthasson bennünket, nem azért váltott meg bennünket Krisztus, mert az ember elbukott. A niceai zsinaton feltűnt Athanáz volt a néphit megtestesítője, amely a halhatatlanság éhében gyökerezett. Szembe szállt az arianizmussal, ami ennek a hitnek az alapjait fenyegette, mert Krisztust csak erkölcshirdetőnek, a legtökéletesebb embernek tartotta. Az athanázi és niceai Krisztus- a katolikus Krisztus- nem kozmológiai, nem is etikai: ő a megörökítő, a megistenítő, a vallási Krisztus. A dogmatika mindörökre búcsút mondott a világos gondolkodásnak, és az ésszerű fogalmaknak, és összebékült az észellenességgel. Egyszóval az életet vette alapul, márpedig az élet észellenes, ellentétes a világos gondolkodással.

Ehhez a középponti dogmához, Krisztus által való feltámadás dogmájához, hozzátartozik egy másik középponti jelentőségű szentség: a köznépi katolikus áhítat legfőbb indítéka, az oltáriszentség. . Az oltáriszentséggel szolgáltatják ki Krisztus testét, ami a halhatatlanság kenyere. Eszik és isszák Istent, a Megörökítőt, táplálkoznak belőle. A katolikusoknak a bűn sohasem okozott különös szorongást, hisz segít rajtuk a gyónás szentsége. A bűn anyagi, fertőző és örökletes valami, amelyből kigyógyít a keresztelés és a feloldozás. A katolicizmus sem hanyagolja el az etikát, de ez az etika egyezség az eszkatológia és az erkölcs közt, s az előbbi az utóbbi szolgálatába van állítva. A keleti kereszténység túlnyomóan eszkatologikus, a protestáns túlnyomórészt etikus, a katolikus hit kiegyezés a kettő közt.

Az igazi bűn, az eretnekség bűne, hogy a magunk fejével gondolkodunk. Az követi el a legsúlyosabb bűnt, aki nem engedelmeskedik az egyháznak, melynek csalhatatlansága megvéd bennünket az észtől. Ami életbe vágó, az érvényre jut, és hogy érvényre jusson felépít egy egész dogmatikai építményt, az egyház pedig védelmezi ezt az építményt a racionalizmussal, a modernséggel szemben. Az életet védelmezi. Az egyház nem támogatta a tudományt, még akadályozta is, mert a teológia magában hordoz egy természettudományt és egy történelemtudományt. De támadásba lendül az ész, a hit pedig lepaktál vele, mert az ész nélkül nem érzi biztonságban magát. Eljutunk a hihetőség indokaihoz, bár a hit megelőzi az észt, Szent Ágoston a hit által az értelemhez akart eljutni, azért akart hinni, hogy értsen.

A katolikus hit vezérelve: valamely elv igazságát felülmúlhatatlan jóságból vagy hasznosságából levezetni. És mi lehetne hasznosabb, mint az, hogy soha nem hal meg a lelkünk. Így kovácsolódott ki a skolasztikus teológia, amely létrehívta szolgálólányát, a skolasztikus filozófiát. A skolasztika, ez a pazar székesegyház, lassanként természetes teológiává vált, vagyis erejét vesztett kereszténységgé. Váltig igyekezett észérvekkel alátámasztani a dogmákat, azt akarta kimutatni, hogy a dogmák, ha meghaladják is az értelmet, legalábbis nem ellentétesek vele, és filozófiai alapot teremtett nekik. Most már nem a dogmát akarták elfogadtatni, hanem annak középkori és tomista bölcseleti értelmezését. Nem elég Isten létezésében hinni, azt is egyházi átok sújtja, aki Istenben hisz ugyan, de vagy azt nem hiszi, hogy Isten létezésének bizonyítható okai vannak, vagy azt, hogy mindmáig senki sem bizonyította cáfolatlanul ilyen okokkal Isten létezését.

A katolicizmus két dolog közt ingadozik: az egyik a misztika, amely bensőséges tapasztalat a Krisztusban megnyilvánuló élő Istenről, a másik a racionalizmus, amely ellen küzd a katolicizmus. Így vált a katolikus dogmatika jól-rosszul feloldott ellentmondások rendszerévé. A Szentháromság egyezmény volt az egyistenhit és többistenhit között, Krisztusban az emberség és istenség lépett egyezségre, de szerződést kötött a természet és a kegyelem, a szabad akarat és az isteni előrelátás is. Ennek az volt az ára, hogy elnyomja a hívők felnőtt gondolkodásra valló szellemi szükségleteit. Azt kívánja tőlük, vagy mindent higgyenek el, vagy semmit, mert a lényegét veszíti el a dogmatika, ha nem fogadják el teljes egészében. Az egyedül életbe vágó problémánknak, a halhatatlanságnak és az egyéni lélek örök üdvösségének katolikus megoldása kielégíti az akaratot és az életet is, ha azonban ésszerűsíteni akarjuk ezt a megoldást a dogmatikus teológiával, akkor máris nem elégíti ki az észt. Mert az észnek megvannak a maga igényei, s ezek épp oly parancsolóak, mint az élet igényei. Mit sem ér, ha mindenáron ész fölöttinek próbáljuk tekinteni azt, ami nyilvánvalóan észellenesnek tűnik fel. A csalhatatlanság lényegében racionalista kategória.

Miguel de Unamuno " A tragikus életérzés", Európa könyvkiadó, 1989