A kalandozások

A kalandozások időhatárainak megvonása az írott források szűkössége miatt nehézségekbe ütközik. A kalandozásokat lezáró 970-es év kapcsán nincs vita a kutatók között. A kezdetet azonban nehéz meghatározni. A hagyományos felfogás a honfoglaláshoz köti az első ilyen akciókat. Írott források a magyarokat portyázó népnek mutatják, 830 előttről nem találunk erről beszámolót. A levédiai magyarok bukkannak fel egy 836-838-as akcióban, a dunai bolgárok mellett vezettek sikertelen hadjáratot a makedónok ellen. 862-ben a frank birodalom belviszályába avatkoztak be, 881-ben Szvatopluk mellett harcoltak magyarok a frankok ellen. 892-ben a frankok mellett harcoltak a morvák ellen. A honfoglalást közvetlenül megelőzően bizánci szövetségben vezettek hadjáratot a bolgárok ellen. 830 és 890 között a forrásanyag hat kalandozó hadjáratot őrzött meg. Arab források (Ibn Ruszta, Dzsajháni) a 830-as éveket jelölik meg a kalandozások kezdeteként. A kalandozások időtartama így legalább 130 évet ölel fel.

A kalandozások térbeli kiterjedésének vizsgálatakor két szakaszt különböztetünk meg. A honfoglalás előtt a katonai akciók zöme a keleti szlávok ellen irányultak, északi irányban. Nyugat felé csak a mai Ausztria keleti feléig, déli irányban a Balkánra jutottak el. A honfoglalás kiterjesztette a portyázások akciórádiuszát. A honfoglalást követő 47 hadjárat két irányt mutat. 899-955 között 42 hadjáratból 38 nyugatra 4 délre irányult. 955-ben megszűntek a nyugati kalandozások, ezt követően öt, kizárólag délre irányuló akcióról van tudomásunk. A déli hadjáratok száma az említettnél valószínűleg több volt. Szkülitzész bizánci író szerint 944-954 között több hadjárat folyt Bizánc ellen, de ezeket nem tudjuk konkrét évszámokhoz kötni. Eszerint biztos, hogy 899-970 között Bizánc és Bulgária ellen az ismerteknél több hadjárat indult, de nem kizárt, hogy nyugati irányban is több akció volt. A honfoglalást követően a korábban domináló északi irányt felváltotta a nyugati irány. Egyre távolabb merészkedtek ezek az akciók. Eleinte a magyar szállásterülettel közvetlenül szomszédos területeket támadták meg: Észak-Itáliát, Karintiát, Morvaországot, Bajorországot. 906-ban érték el először Szászországot, 909-ben Svábföldet, 910-ben Frankoniát, 911-ben keltek át a Rajnán, 915-ben a dán határig hatoltak, 926-ban az Atlanti-óceánig jutottak el, 937-ben az Appennin-félszigetre, 942-ben az Ibériai-félszigeten kalandoztak. A magyarok többször eljutottak Konstantinápolyig is. Északi irányú akciókat a források szűkössége miatt nem találjuk egyértelműnek.

A katonai akciók alapvetően zsákmány-és fogolyszerző vállalkozások voltak. Zsákmányszerzési vágyuk magyarázza, hogy miért monostorokat támadtak meg, és dúltak fel. Itt egy helyen találták meg az élelmet, és a zsákmányt, ami nemesfémet és textíliát jelent. Olyan luxuscikkeket vittek el, amit saját társadalmuk nem tudott előállítani. A kalandozások résztvevőit nem saját, hanem az idegen, fejlettebb társadalom tartotta el. A rablás nem egyéb, mint a javak elosztásának egy formája, a háború ugyanazt nyújtja, mint a kereskedelem. A szomszédok megtámadása és fosztogatása nem csak nomád gyakorlat volt, éltek vele pl. a frankok is. Ha pénzhez jutottak a magyarok, akkor annak nem értékmérő funkciója érdekelte őket, (a pénzforgalom igen lanyha volt), hanem a nemesfémtartalma. A magyarok katonai akcióik során emberek tömegeit gyilkolták meg, ahelyett, hogy foglyokat ejtettek volna. A foglyul ejtett embereket foglyul ejtésük színhelyén kiváltásra ajánlották fel, így ezzel is értékes cikkekhez jutottak. Ha nem váltották ki a foglyokat, akkor azokat eladták, így bekapcsolódtak a rabszolgakereskedelembe. A honfoglalás előtt elfogott szlávokat Bizáncban adták el. A foglyok közül a képzettebbeket szolgaként felhasználták a nagyobb emberáldozatot követelő feladatoknál.

A 9. századi akciók még bizonyára törzsszövetségi keretek között zajlottak. Ekkor még a nagyfejedelem Árpád döntött a hadjáratok indításáról. A honfoglalást követően ez megváltozott, törzsi keretekben, néhány törzs alkalmi szövetségében valósultak meg a portyázások. Hat olyan alkalom ismert, amikor a magyarok egy éven belül több irányba vezettek akciókat. Van olyan történészi elképzelés, mely szerint az Árpád-házi hercegek hadvezetése az egy központból való irányításra utal.

A kalandozás résztvevői kapcsán két nézet az uralkodó. Az egyik szerint a termelésből kiszorult pásztorok így kerestek kiutat a pásztortársadalom válságából. A másik szerint a harcos középréteg, a főemberek kísérete adta a kalandozások emberanyagát.

A kalandozások lezárulása a zsákmány elmaradása oda vezetett, hogy belső erőforrásból kellett azt biztosítani, a termelés megszervezésével, a fejedelmi udvarokat ellátó szolgáló falvak megteremtésével. A Nyugaton elszenvedett vereségek, és a kereszténység elterjedése békés külpolitikához vezettek. A magyarok bekapcsolódtak a külkereskedelembe, a gazdagodásnak köszönhetően békés eszközökkel is fenntartható volt a katonai kíséret. A régi vérségi-nemzetségi rend felbomlott, a kíséret a lakosság fölé emelkedő közhatalommá vált. A 830-970 közötti időszak a katonai demokrácia időszaka, ez volt az állam kialakulásának előfoka.

Győrffy György "Honfoglalás, megtelepedés és kalandozások", Akadémia kiadó, Budapest, 1977

Kristó Gyula "Magyar kalandozások, kalandozó magyarok" in "Fejezetek a régebbi magyar történelemből", Budapest, 1981

Bálint Csanád "A kalandozások néhány kérdéséhez" in "Nomád társadalmak és államalakulatok", Akadémia kiadó, Budapest, 1983