A jezsuitizmus mindenütt-jelenvalósága
A jezsuita rendet valami csodálni való képesség jellemezte: képes volt kinek-kinek a feladatát az illető természetes hajlamai és adottságai szerint egyéníteni, s mindenkit arra a helyre állítani, ahol a leghasznosabb lehetett. Az emberfelhasználásnak ez a virtuóz technikája az oka, hogy a jezsuitákról különböző időkben oly merőben eltérő ítéletek születtek.
A jezsuiták sok rontásnak és jótéteménynek voltak okai és kiváltói, sok nemes és sok gonosz cselekedet hirdeti útjukat; de bármit tettek is, úgy csinálták, ahogy az a lehetőségekhez képest a legjobb, a legtökéletesebb volt. A legragyogóbb gavallérok tudtak lenni és a legvégletesebb aszkéták, a legönfeláldozóbb misszionáriusok és a legfondorlatosabb kufárok, a legodaadóbb szolgák és a legnagystílűbb államvezetők, a legbölcsebb lelkészek és a legízlésesebb színházi rendezők, a legderekabb orvosok és a legügyesebb gyilkosok. Építettek templomokat és gyárakat, szerveztek búcsújárást és összeesküvést, gyarapították a matematika alaptételeit csakúgy, mint a dogmatikáét, elnyomták a szabad kutatást, miközben ők maguk egy sor fontos fölfedezéssel büszkélkedhettek. Némely írásukban a legtisztább formában terjesztették a krisztusi tanítást, de az indusoknak megengedték, hogy saját isteneiket Krisztus neve alatt tovább imádják, kimentették Paraguay indiánjait a vad és kegyetlen spanyolok karmai közül, ám Párizsban a Szent Bertalan-éj néven ismert tömeggyilkosság felbujtói voltak. Mindenre képesek voltak.
De még ezen átalakuláskészségüknél is félelmetesebb volt mindenütt-jelenvalóságuk. Szó szerint ott voltak mindenütt. Senkiről sem lehetett azt teljes bizonyossággal megmondani, nem jezsuita-e, vagy nem áll-e legalább jezsuita befolyás alatt. Ahhoz értettek legjobban, hogy koruk három legalapvetőbb szellemi hatalomeszközével éljenek. Ezek voltak: a szószék, a gyóntatószék, és minden iskolai tanszék. Prédikációikban ötvöződött a méltóság a tetszeni vágyással, a komolyság az aktualitással; tankönyveik minden más iskolakelléket felülmúltak világosságukkal, szemléletességükkel és élénkségükkel. Iskoláik világszerte híresek voltak: sehol sem tanítottak másutt hozzájuk foghatóan megértő és türelmes, nagy tudású és nagy késztető erejű pedagógusok; az egyetemeken is jelentős tanerőkkel képviseltették magukat. Gyóntatóatyaként bizonyították igazán rendkívüli képességeikkel hogyan tudnak minden óhajnak és szükségletnek megfelelni. Voltak ők hívő-jámborok, és erkölcsileg szigorúak, és a mindent megértő megbocsátás jegyében siklottak át olykor a legsúlyosabb bűnökön is, ha másképp nem tudták megőrizni pozíciójukat az illető lelke közepén. Gyóntatógyakorlatukból sarjadt az a rendszer, melynek alapelemei: az eltussolás, elhomályosítás és helyreigazítás; mindaz, ami "jezsuitizmus" címkével meglehetősen kétes hírnévre vergődött.
A cél szentesíti az eszközt- a jezsuiták írásaiban ez a tétel nem lelhető fel, mégis, sok mindent tanítottak, ami ezen elv sugárköréhez gyanús közelségbe kerül. Már első rendszabályukban az a kitétel, hogy a rend egyetlen tagja sem bírható rá oly cselekedetekre, melyek halálos bűnt foglalnak magukba, ám meghagyja: kivéve, "ha Felsőbbsége Krisztus nevében ezt parancsolja neki". Ez utóbbi meghagyás az előtte járót gyakorlatilag feloldja. Minden cselekedetnél csak a szándék számít, ezért a megengedhetetlen tettek is igazolhatóak, ha jó elv vezérelte őket. E doktrína megteremtette alapját annak a világi kereszténységnek, melyet a gátlástalanság és a szofisztika egyképp jellemezhetett, s amely abban csúcsosodott ki, hogy mindent szabad, ha az adott tettet, alkalmasinti okok javallják. A jezsuitizmust a nagy eszmének szóló legnemesebb és legönzetlenebb odaadás hozta létre; ám a dolog mélyén kezdettől ott volt valami "méregcsíra", halálos a rend ellenségeinek, de halálos a jezsuitizmusra nézve is; e rend megfeledkezett arról, hogy hazudni sosem szabad, még Isten dicsőségére sem, sőt akkor aztán a legkevésbé.
Egon Friedell "Az újkori kultúra története III." Holnap Kiadó, Budapest, 1989